– Eszter, a fésülködőasztalodat kivisszük a loggiára. Ide pedig pont befér majd az én román tálalószekrényem.
A mérőszalag sárga fémszalagja éles, ragadozóra emlékeztető csattanással ugrott vissza a műanyag tokba, kis híján lecsípve Ilona körmét.
Anyósom a hálószobánk közepén állt, olyan tartással, mint egy hadvezér, aki személyesen jelöli ki az elfoglalt tartomány új határait.
Én a küszöbnél dermedtem meg. Még a cipőmet sem vettem le az előszobában.
A tekintetem előbb Ilonára, aztán az ágyunkra siklott.
Ott egy idegen, gyári fóliába csomagolt, kétszemélyes matrac terpeszkedett.
A férjem, Márk az ablak mellett toporgott, egyik lábáról a másikra állt, és feltűnő odaadással tanulmányozta a szegélylécet.
Úgy festett, mint aki hirtelen rájött, hogy ő valójában egy puhatestű, csak valaki elfelejtette visszadugni a kagylójába.
Az éjjeliszekrényemen, mintha csak gúnyolódna velem, ott csillogott a lakásunk pótkulcscsomója. Ugyanaz, amelyet Márk mindig a férfitáskájában hordott.
– Miféle tálalószekrényről beszél, Ilona? – kérdeztem nyugodtan, miközben belül már feszülni kezdett bennem valami hideg, kemény rugó.
– Az enyémről. A nappaliból – vágta rá az anyósom, és undorodó mozdulattal odébb tolta a parfümjeimet. – A sminkcuccaidat is pakold el, ha már itt tartunk. Allergiás vagyok az ilyen vegyszerekre.
Aztán úgy folytatta, mintha csak az időjárásról beszélne:
– Márk nem mondta neked? Nekem már nehéz egyedül abban a kétszobás lakásban, a város túlsó végén. A vérnyomásom is rendetlenkedik.
– Ideköltözöm hozzátok. Te fiatal asszony vagy, majd alkalmazkodsz.
– A holmijaidat átrakod abba a kis szobába, ahol most mindenféle kacatot tartotok, a hálót pedig átadjátok nekem. Márk már meg is rendelte a gyógy matracomat.
Márk végre elszakította tekintetét a szegélyléctől. Becsületesen meggyötört arcot öltött, és motyogva megszólalt:
– Eszti, hát tényleg… Anyának gondoskodás kell. Egy család vagyunk. Csak vidd át a dolgaidat.
– Mi meg anyával itt… majd berendezkedünk. Te egy kicsit morogsz, aztán megszokod.
A folyosóról nyögdécselés hallatszott, majd a hálószoba ajtajában megjelent a lépcsőház mindentudó szomszédja, Júlia néni.
A karjában óvatosan egy kartondobozt szorongatott, benne nehéz, régi kristálypoharakkal.
– Hová tegyem, Ilonkám? – kérdezte mézes-mázos hangon, közben kíváncsian engem méregetve.
– Oda, a szekrény mellé, Júlikám – intett Ilona.
Aztán felém fordult, és olyan hangosan tette hozzá, hogy a szomszédasszony véletlenül se maradjon le róla:
– A menyek jönnek-mennek, de az embernek anyja csak egy van.
– Eszter nálunk értelmes asszony, nem fogja csak úgy utcára tenni a fia lakásából az öreg, beteg anyját. Holnap pedig elintézzük a szükséges papírokat is.