Teljesen vállalható volt. Az elmúlt három évben is megoldotta valahogy, ezután is menni fog.
Az édesanyja közben behozott egy tányér vékonyra szeletelt sajtot, letette mellé az asztalra, de nem kérdezett semmit. Anna ekkor döbbent rá, milyen régen nem volt része ilyen csöndben. Olyan némaságban, amely nem feszítette belülről az embert. Amelyben nem kellett attól tartania, hogy mindjárt bevágódik egy ajtó, vagy valaki odaszúr valami mérgezőt.
Csütörtökön Márk üzenetet küldött:
„Anya hajlandó elköltözni. Találkozzunk, beszéljük meg.”
Anna kétszer is elolvasta. A „hajlandó” szó rosszul esett neki. Mintha Katalin valami szívességet tenne, nem pedig azt hozná helyre, amit ő maga rontott el. De ezen már nem akart fennakadni.
Visszaírt:
„Rendben. Holnap este hétkor, a Kossuth utcai kávézóban.”
Semleges helyszín. Ez most különösen fontos volt.
A kávézó teljesen átlagosnak tűnt: ablak melletti kis asztalok, halk zene, friss péksütemény és kávé illata. Márk előbb érkezett, mire Anna belépett, már ott ült. Fáradtnak látszott, a szeme alatt sötét árnyék húzódott, a kabátja gyűrött volt.
— Szia — mondta halkan.
— Szia.
Anna leült vele szemben, és rendelt a hozzájuk lépő felszolgálólánytól. Márk nem szólt semmit, csak egy papírszalvétát gyűrögetett az ujjai között.
— A hétvégén elmegy — szólalt meg végül. — Segítek neki összepakolni.
— Jó.
— Anna… — Márk felnézett rá. — Hazajössz?
Anna nézte őt. Ezt az embert, akivel négy évet élt le. Nem volt rossz ember, ezt nem tudta volna ráfogni. Csak éppen túlságosan kényelmes volt. Mindenkinek megfelelt ez a kényelmesség, kivéve őt.
— Még gondolkodom rajta — felelte őszintén.
— Ez nem igen.
— De nem is nem.
Márk lassan bólintott. Elfogadta. Ez pedig szokatlan volt tőle. Régebben ilyenkor már győzködni kezdte volna, sajnáltatta volna magát, vagy akár ott, az asztal mellől hívta volna fel az anyját tanácsért.
Megérkezett a kávé. Az ablak mögött autók haladtak el, a szomszédos asztalnál egy társaság nevetgélt.
— Nem tudtam, hogy ennyire rossz neked — mondta Márk csendesen.
— Tudtad — javította ki Anna, minden indulat nélkül. — Csak egyszerűbb volt úgy tenni, mintha nem vennéd észre.
Márk nem vitatkozott. Ez is új volt.
Anna belekortyolt a kávéba, aztán kinézett az utcára. A fejében már egy másik gondolat forgott, nem idegesen, inkább hűvös, tárgyilagos módon. Meg kellett bizonyosodnia róla, hogy nincs-e a lakással kapcsolatban valami, amiről nem tud. Katalin egyik mondata beakadt neki: az, hogy „emberileg nézve” az a lakás Márké. Túl magabiztosan mondta ahhoz, hogy csak úgy kicsússzon a száján.
Túlságosan is.
Péntek este Anna elment a házhoz. Nem akart bemenni, csak látni szerette volna, mi történik. Leparkolt az utca túloldalán, és tíz percig a kocsiban ült. A lakás ablakaiban égett a villany. A függöny mögött időnként árnyék mozdult; Katalin járkált a szobában.
Anna elővette a telefonját, és felhívta egy régi ismerősét, Andrást. Együtt jártak egyetemre, azóta is előfordult, hogy jogi ügyekben beszéltek.
— András, lenne egy kérdésem. Ha egy lakás egyetlen tulajdonos nevén van, a jelzáloghitel is az ő nevén fut, és az önerőt is ő fizette, akkor más igényt tarthat-e belőle tulajdoni hányadra?
András egy pillanatig hallgatott.
— Házasság alatt?
— Igen. De a férj egyáltalán nem fizetett bele. Semmit.
— Van róla bizonyíték? Befizetési bizonylatok, bankszámlakivonatok?
— Három évnyi bizonylat. Mind az én nevemen.
— Akkor egy esetleges vagyonmegosztásnál elég erősen lehet érvelni amellett, hogy az ingatlan a te külön vagyonodból lett finanszírozva. Főleg, ha az önerőhöz sem járult hozzá. Miért kérdezed?
— Egyelőre csak tisztán akarok látni — mondta Anna.
— Értem — András hangján érezni lehetett, hogy elmosolyodik. — Akkor jól látod a helyzetet. A papírokat őrizd meg.
— Nálam vannak.
Szombat reggel Márk üzenete várta:
„Gyere délre. Anya pakol.”
Anna fél egykor érkezett meg. Márk nyitott ajtót. Úgy festett, mintha egész éjjel nem aludt volna. A szobából tompa csörömpölés hallatszott, mintha valami nehéz bútort vagy dobozt húznának arrébb.
Az előszobában egy nagy, kockás utazótáska állt, mellette még két másik. Anna szó nélkül végignézett rajtuk.
— A fontosabb dolgait összeszedte — mondta Márk félhangosan. — A többiért majd később jön.
— Mikor később?
— Anna…
— Csak kérdeztem.
Katalin ebben a pillanatban lépett ki a szobából, a kezében egy sötétkék, szinte pattanásig tömött táskával. Amikor meglátta Annát, megtorpant.
Néhány másodpercig némán nézték egymást. Aztán Katalin gúnyosan felhorkant, és elfordította a tekintetét.
— Hát megjelentél.
— Meg — felelte Anna nyugodtan.
— Örülhetsz. Elérted, amit akartál.
Anna erre nem mondott semmit. Bement a konyhába, és feltette a vízforralót. Hallotta, ahogy Márk az előszobában halkan próbál beszélni az anyjával, Katalin pedig ingerülten, röviden válaszol neki.
A konyha úgy nézett ki, mintha legalább egy hete senki nem nyúlt volna hozzá. Az ablakpárkányon beszáradt pohárnyomok, az asztalon morzsák, a tűzhelyen ismeretlen eredetű foltok. Anna körbenézett, és arra gondolt, hogy este fog egy rongyot, és mindent rendbe tesz. Nyugodtan. Harag nélkül. Egyszerűen megcsinálja.
Az előszobából Katalin hangja hallatszott, ezúttal már jóval erősebben:
— Én, ha tudni akarjátok, hosszú éveket áldoztam erre a gyerekre! Ő meg ideáll, és háziasszonyt játszik!
— Anya, halkabban — kérte Márk.
— Nem leszek halkabban! Hadd hallja csak! Nála vannak a papírok! — A hangja gúnyossá vált. — És akkor mi van? Papírok! Én vagyok az anyja!
Anna kilépett a konyhából, és megállt a folyosó ajtajában.
— Katalin, a papírok pontosan azt jelentik, amit jelentenek — mondta egyenletes hangon. — Azt, hogy ebben a lakásban én hozom meg a döntéseket. Nem maga.
Az anyósa hirtelen felé fordult.
— Te…
— Nyolc hónapig hallgattam — folytatta Anna ugyanazzal a higgadt, feszes hangon.