Anna lassan összecsukta a mappát.
— Katalin, ezt most hagyjuk abba.
— Mit hagyjunk abba? Az igazságot? — Katalin már az asztal felé tartott, két kezét a derekára támasztva. — Te tényleg nem érzed, mennyire felesleges vagy itt? Se rendes háziasszony nem vagy, se normális feleség!
— Anya, elég már — jelent meg Márk a szoba ajtajában. Kócos volt, pólóban állt ott, olyan arccal, mint akit éppen a legmélyebb álmából rángattak ki.
— Nem, nem elég! — csattant fel Katalin még hangosabban. — Ha nem tetszik, akkor menj vissza a saját anyádhoz!
Anna egy pillanatig mozdulatlanul nézte. Aztán bólintott. Nyugodtan. Feltűnően nyugodtan.
— Rendben.
Felállt, magához vette az iratokkal teli mappát — azt, amelyben a tulajdoni lap másolata, a hitelszerződés és az elmúlt három év összes befizetési bizonylata lapult —, majd bement a hálószobába. Kinyitotta a szekrényt, és előhúzta az előre összekészített táskát. Márk az ajtófélfának támaszkodva figyelte.
— Anna, most mit csinálsz? Hová mész?
— Anyámhoz — felelte egyszerűen.
— Ezt most komolyan gondolod? Csak azért, mert anya mondott valamit?
Anna behúzta a táska cipzárját. Eltette a telefonját, a töltőt, a kocsikulcsot. Az iratos mappát legfelülre fektette.
— Igen. Komolyan.
Katalin a folyosón állt, és hallgatott. Aznap reggel először. Talán nem erre számított. Talán azt hitte, Anna majd, mint máskor, lenyeli a sértéseket, bezárkózik pár percre a fürdőbe, aztán kijön, és minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna.
De Anna kinyitotta a bejárati ajtót, kilépett a lakásból, és maga mögött halkan becsukta. Nem csapta be. Nem rendezett jelenetet.
A liftben lenézett a kezében tartott mappára. A lakás papírjai. Három év törlesztőrészletei. Az ő lakása.
A telefonja két perc múlva rezegni kezdett: Márk hívta. Kinyomta. Aztán újra csörgött. Megint elutasította. Végül a készüléket a kabátzsebébe csúsztatta, és kisétált a parkolóba.
Az autó elsőre indult. Anna ezt jó jelnek vette.
Az anyja a város túlsó végén lakott; ha nem volt dugó, nagyjából negyven perc alatt oda lehetett érni. Anna a széles sugárúton haladt, és meglepte, milyen csend van a fejében. Nem zakatolt benne semmi. Nem jöttek a „mi lesz, ha” kezdetű gondolatok, nem mardosta a „talán túlzás volt” érzése sem. Csak az út volt, a lámpák, és a rádió halk zúgása.
A telefon még háromszor szólalt meg. Kétszer Márk kereste, egyszer egy ismeretlen szám villant fel a kijelzőn. Egyikre sem válaszolt.
Az anyja már azelőtt ajtót nyitott, hogy Anna megnyomhatta volna a csengőt. Valószínűleg az ablakból figyelte az érkezését.
— Gyere be. A teát már feltettem.
Nem faggatózott. Nem jajgatott, nem kapkodta a kezét a szívéhez. Egyszerűen elvette a táskát, letette a sarokba, aztán leültek a konyhában, egymással szemben, mint régen, gyerekkorában. Mindkettejük kezében bögre gőzölgött.
— Sokáig maradsz? — kérdezte az anyja.
— Még nem tudom — mondta Anna őszintén.
Az asszony bólintott, és töltött neki még egy kis teát.
Márk másnap, vasárnap déltájban érkezett. Becsengetett. Anna belenézett a kukucskálóba: ott állt az ajtó előtt, kigombolt kabátban, bűnbánó képpel. Ismerős jelenet volt.
Kinyitotta az ajtót.
— Anna, beszéljük meg, jó? — Márk belépett az előszobába, és körbenézett, mintha nem az anyósához jött volna, hanem valami hivatalos tárgyalásra. — Anya túllőtt a célon. Tudod, milyen tud lenni néha…
— Márk — Anna összefonta maga előtt a karját. — Bocsánatot kérni jöttél, vagy magyarázkodni?
A férfi elbizonytalanodott.
— Hát… mindkettőt.
— Akkor kezdd az elsővel.
Márk arca alig észrevehetően megrándult, de Anna észrevette. Pontosan ismerte ezt a kifejezést: akkor jelent meg rajta, amikor valami konkrétat kértek tőle, olyasmit, ami kényelmetlen volt. Márk nem szerette a konkrétumokat. A konkrétumok után ugyanis felelősséget kellett vállalni.
— Sajnálom — mondta végül. — Már korábban beszélnem kellett volna vele. Igazad van.
— Ha valóban beszéltél vele, és visszaköltözött a saját lakásába, hívj fel. Akkor hazamegyek.
Márk levegőt vett, mintha tiltakozni készülne.
— Anna, de hát nem mehet csak úgy…
— Van saját lakása — vágott közbe Anna higgadtan. — A felújítás már régen elkészült. Nyolc hónapja.
Márk húsz perc múlva távozott. Eredmény nélkül. Az anyja konyhájában viszont született egy rövid, de annál pontosabb megjegyzés:
— Jó fiú. Kár, hogy ennyire az anyjáé.
Hétfőn Anna ugyanúgy ment dolgozni, mint máskor: kilencre ért be, a földszinti kávégépből vett magának kávét. A kollégái vagy nem vettek észre semmit, vagy udvariasan úgy tettek. A nap gyorsan elrohant: szezon volt, utak, ügyfelek, telefonok, ajánlatok. Hat óra felé már majdnem el is felejtette, hogy közben megváltozott az élete.
Majdnem.
Szerdán Katalin hívta. Anna nézte a kijelzőn villogó nevet, és pár másodpercig mérlegelte, felvegye-e. Végül fogadta a hívást.
— Anna — szólalt meg az anyósa, szokatlanul halk hangon. Már-már emberien. — Te felnőtt nő vagy. Ilyet nem lehet csinálni, hogy az ember egyszer csak fogja magát és elmegy.
— De lehet — felelte Anna.
— Lehet, hogy mondtam pár dolgot, amit nem kellett volna…
— Katalin, beszéljünk őszintén. Nyolc hónapja az én lakásomban él. Én fizetem a hitelt. Ön vendégeket hív, maga után nem rak rendet, és kidobálja a holmijaimat. Ez nem annyi, hogy „mondott pár dolgot”. Ez már rendszer.
Csend lett a vonal túlsó végén.
— Miféle rendszer? — horkant fel Katalin, és a hangjából egyszerre eltűnt az előbbi szelídség. Visszatért a régi, éles, ismerős tónus. — A lakás csak azért van a te neveden, mert Márk hitelmúltja nem volt rendben. Emberileg nézve az akkor is az övé.
Anna majdnem felnevetett. Emberileg.
— Értem az álláspontját — mondta kimérten. — Viszontlátásra.
Azzal bontotta a vonalat.
Este elővette az iratos mappát, és még egyszer, lassan, figyelmesen átolvasott mindent. A jelzáloghitel-szerződésben ő szerepelt adósként: Anna. A tulajdoni lapon ő volt a tulajdonos. A befizetési bizonylatokon is az ő neve állt. Minden tiszta volt. Minden az övé.
Ezután megnyitotta a banki alkalmazást, és megnézte a fennmaradó tartozást. Még négy évnyi törlesztés volt hátra.