— Takarodj innen! Elegem van belőled, folyton itt mászkálsz, bámulsz, szimatolsz! — Katalin még csak hátra sem fordult, miközben ezt odavetette. Az ablak felé állt, mintha nem is a menyéhez beszélne, hanem az utcának magyarázna. — Ez a lakás a fiamé, ha nem tudnád. Ha úgy akarjuk, egy perc alatt kirakunk!
Anna megállt az előszoba közepén. A kezében bevásárlószatyor lógott, az arca pedig mozdulatlan maradt, egyetlen rezdülés sem árulta el, mi játszódik le benne. Ezt már megtanulta. Két év alatt sok mindent kénytelen volt megtanulni.
Az anyósa nyolc hónappal korábban költözött hozzájuk. Először csak „pár hétre”, mert állítólag felújítás kezdődött a régi lakótelepi lakásában. Aztán a munkások végeztek, a festékszag is kiszellőzött, Katalin mégsem ment sehová. Egyszerűen ott maradt. Mint egy nehéz szekrény, amit behoztak, aztán senkinek nem volt ereje kivinni.
A lakás kétszobás volt, egy új építésű társasházban, a Kossuth Lajos utcában. A hitelt Anna fizette: hónapról hónapra, késés nélkül, a saját fizetéséből, amelyet egy utazási irodában kapott ügyintézőként. A férje, Márk autószervizben dolgozott, de a pénze valahogy mindig hamarabb elfogyott, mint hogy a törlesztőrészlet szóba kerülhetett volna. „Most becsúszott egy váratlan kiadás”, „csúszik a prémium”, „visszaadtam egy tartozást” — minden alkalomra jutott egy új magyarázat. Anna egy ideje már nem is figyelt rájuk.
Péntek este Katalin vendégeket hozott. Hárman érkeztek: a barátnője, Réka a férjével, meg valami Benedek nevű férfi, akit Anna életében talán másodszor látott. Leültek a konyhában, előkerültek az üvegek, a tévét pedig olyan hangerőre állították, hogy a falak is beleremegtek.
Anna fél kilenc körül ért haza. Az asztalon ott tornyosult az előző ilyen este óta mosatlanul hagyott edényhalom, a hamutartó csordultig tele volt, a padlón pedig egy régen kiömlött, már odaszáradt folt éktelenkedett.
— Márk — szólt be a szobába. A férje a kanapén hevert, és a telefonját görgette. — Láttad, mi van a konyhában?
— Anya átjött pár ismerőssel — vont vállat Márk. — Mi ebben a nagy ügy?
— Mi ebben a nagy ügy — ismételte Anna halkan. — Semmi.
Megfordult, bement a fürdőszobába, és magára zárta az ajtót. A tükörből egy harmincegy éves nő nézett vissza rá: karikás szemekkel, sebtében összefogott hajjal, fáradt arccal. Az utazási irodában éppen csúcsszezon volt, reggel kilenctől este hétig, néha nyolcig dolgozott, és mire hazaért, úgy érezte magát, mintha kifacsarták volna. Otthon pedig ez várta.
A konyha felől Katalin nevetése harsant át: hangos volt, öblös, szinte színpadias. „Hát ez kész, Rékám, te aztán tudsz mondani!” Anna teljesen kinyitotta a csapot, hogy a víz zúgása legalább valamennyire elnyomja.
Katalin olyan asszony volt, akire azt mondják: nagyon is tudja, mit csinál. Társaságban maga volt a vidámság, ölelgetett, kínálgatott, vicceket mesélt, mindenkit elbűvölt. Ez azonban csak a külvilágnak szólt. Otthon egészen más emberré változott. Parancsolgatott, morgott, átrendezte a tárgyakat, és bármit kidobott, ami nem tetszett neki. Egyszer Anna új sportcipőjétől szabadult meg, mert szerinte „csak foglalta a helyet a polcon”.
— Huszonnégyezer forintért vettem azt a cipőt — mondta akkor Anna.
— És? Ronda volt — felelte Katalin, majd elvonult sorozatot nézni.
Márk végighallgatta a beszélgetést. Egyetlen szót sem szólt.
Anna aznap sokáig ült a ház előtt a kocsiban. Nem csinált semmit. Csak ült, és gondolkodott.
Lassan felismerte a mintát: valahányszor megpróbált határt húzni, vagy kimondani, mi az, amit nem tűr tovább, Katalin azonnal sírni kezdett. Mintha gombnyomásra működtek volna a könnyei: kipirosodott szem, remegő száj, megtört hang. „Az egész életemet a fiamnak adtam, most meg el akarnak üldözni.” Márk ilyenkor rögtön odasietett vigasztalni, Annára pedig vádlón nézett, mintha azt kérdezné: látod, mit műveltél?
Ez nem egyszerű hiszti volt. Ez már művészetnek számított.
Egy áprilisi reggelen Anna elment a kormányablakba.
Nem azért, mert aznap történt volna valami különös. Egyszerűen eljött az ideje. Régóta érlelődött benne a gondolat, még az előző nyár óta, amikor Katalin Réka előtt, jó hangosan kijelentette: „Ez a lakás Márké, jobb, ha ezt senki nem felejti el.” Anna akkor nem vitatkozott. Csak megjegyezte magának.
A kormányablakban negyven percet várakozott. Kikérte a földhivatali tulajdoni lapot. Amikor a papírt a kezébe vette, minden ott állt rajta, fekete-fehéren. Tulajdonos: Anna Nikolett. Egyedüli tulajdonos. Mert a hitelt az ő nevére vették fel, mert a kezdőrészletet — kilencszázhúszezer forintot — a saját megtakarításaiból fizette be, és mert Márk annak idején csak annyit mondott: „Te ezt úgyis jobban elintézed, neked stabilabb a jövedelmed.”
Anna lefotózta a dokumentumot a telefonjával, aztán a papírt visszacsúsztatta a táskájába.
Ezután bement a szemközti kávézóba, rendelt egy kapucsínót, és felhívta az édesanyját.
— Anya, a vendégszobában szabad még a kanapé?
— Persze, hogy szabad. Jössz hozzám?
— Lehet. Nem most azonnal, de hamarosan.
Az anyja nem kezdett faggatózni. Megvolt benne az a ritka képesség, hogy megérezze, mikor jobb hallgatni.
A döntés végül szombaton érett be.
Katalin már reggel rosszkedvű volt. Réka mondhatott neki valamit telefonon, de hogy pontosan mit, azt senki sem tudta. Az anyósa egész délelőtt fel-alá járkált a lakásban, nagyokat sóhajtott, fazekakat csörömpöltetett, szekrényajtókat csapkodott. Anna a konyhaasztalnál ült egy bögre kávé és a munkahelyi iratok fölött; hétfőig ellenőriznie kellett néhány foglalást.
— Legalább rendet rakhatnál, ha már itt vagy — vetette oda Katalin, miközben elhaladt mellette.
Anna felnézett a papírokból.
— Ma este megcsinálom.
— Este! Halljátok, este fog takarítani! — Katalin megperdült, és a hangjában már ott volt az a jól ismert, éles, nyomulós tónus, amellyel nem beszélgetni szokott, hanem támadni. Mintha nem is otthon lenne, hanem egy zsúfolt piacon kiabálna. — Te egyáltalán látod, hogyan élsz? Kosz mindenütt, káosz az egész lakás, Márknak meg nincs, aki rendesen főzzön…
— Elég.