– Úgy viselkedsz, mint egy sértődött gyerek!
– Nem. Úgy viselkedem, mint egy felnőtt nő, aki belefáradt abba, hogy mindig mások szabályai szerint éljen.
Két hét telt el, mire Márk személyesen is megjelent. Virágot hozott, zavartan szorongatta a csokrot, bocsánatot kért, és azt ismételgette, hogy most már mindent megértett.
– Kezdjük újra, Eszter. Elköltözöm anyától, kiveszek valahol egy szobát, aztán rendbe hozzuk magunkat.
Eszter csendesen nézett rá.
– Ide is költözhetsz, Márk.
A férfi körbepillantott a szerény egyszobás lakásban.
– Ide?
– Igen. Ez a mi otthonunk. Az enyém és Nóráé. Ha akarod, velünk élhetsz.
– De hát… ez a te lakásod.
– Pontosan. Az enyém. Nem az anyádé. Az enyém. És ha idejössz, itt az én feltételeim lesznek érvényesek.
Márk homloka összeráncolódott.
– Miféle feltételek?
– Az anyád nem állít be hívatlanul. Nem mondja meg, mit főzzek, hogyan neveljem a lányomat, és nem osztogatunk pénzt a húgodnak csak úgy. Mi külön család vagyunk. Ezt mindenkinek meg kell értenie.
Márk hosszú ideig nem szólt. Végül halkan megkérdezte:
– És ha anya megsértődik?
– Akkor megsértődik.
– Eszter…
– Öt évig laktam az ő házában, és öt évig nyeltem mindent. Most ez az én otthonom. Itt az én szabályaim vannak. Vagy elfogadod, vagy nem. Más lehetőség nincs.
Márk válasz nélkül ment el.
Eltelt egy hónap. Eszter beíratta Nórát az új iskolába, bútorokat vásárolt, lassan otthonossá tette a lakást. Dolgozott, délutánonként elhozta a kislányt a napköziből, vacsorát főzött, este pedig mesét néztek lefekvés előtt.
Márk egy szombat reggelen bukkant fel újra. Két bőrönddel állt az ajtóban.
– Bejöhetek?
Eszter szó nélkül szélesebbre tárta előtte az ajtót.
A férfi belépett, letette a csomagokat, majd körülnézett.
– Sokat gondolkodtam. Igazad volt. Már régen… régen melléd kellett volna állnom.
– Igen. Kellett volna.
– Ne haragudj rám.
Eszter bólintott.
– Rendben. De jegyezd meg: ez az én házam. Itt az én szabályaim szerint élünk. Ha az anyád megint parancsolgatni kezd, én nem fogok hallgatni. És te sem maradhatsz néma.
– Nem maradok – ígérte Márk.
Katalin egy héttel később érkezett. Természetesen előzetes telefon nélkül. Becsöngetett, majd elégedetlen arccal lépett be.
– Hát, elég szűkös kis odúban húzzátok meg magatokat!
– Jó napot, Katalin – mondta Eszter udvariasan. – Legyen szíves levenni a cipőjét.
– Nem maradok sokáig.
– Akkor kérem, maradjon az előszobában.
Az asszony meghökkent.
– Tessék?
– Nálunk a vendégek leveszik a cipőjüket. Aki nem, az az ajtó mellett marad.
Katalin arca kivörösödött. A fiára pillantott. Márk Eszter mellett állt. Nem szólt semmit, de ezúttal nem sütötte le a szemét.
Az anyja lassan lehajolt, és levette a cipőjét.
Apró győzelem volt. Mégis óriási jelentősége volt.
Fél év múlt el. Katalin nem békélt meg igazán a helyzettel: továbbra is tanácsokat osztogatott, bírált, és időnként megpróbálta megmondani, hogyan kellene élniük. Csakhogy Eszter többé nem tűrte csendben. Nem kiabált, nem veszekedett, de nyugodtan és határozottan kijelölte a határokat.
Márk pedig lassan megtanulta, hogyan kell mellette állni.
Egy este, amikor Nóra már aludt, Eszter az ablaknál állt, és a város fényeit nézte. Márk mögé lépett, átölelte.
– Nem bántad meg, hogy megvetted ezt a lakást?
Eszter megrázta a fejét.
– Egyetlen pillanatra sem. Ez volt a legjobb döntésem az elmúlt években.
– Még annál is jobb, hogy hozzám jöttél? – próbált tréfálkozni Márk.
Eszter elmosolyodott.
– Az a második legjobb volt.
Mindketten felnevettek. Odakint hullani kezdett a hó, és puha, fehér takaróval borította be a várost.
Bent, a külvárosi kis egyszobás lakásban meleg volt. Csend. Béke.
Mert ez már valóban az ő otthonuk volt. Egy hely, ahol nem az anyós diktált, hanem ők maguk döntöttek az életükről.
És ennél semmi sem ért többet.