– Vivien a maguk kisebbik lánya – felelte Eszter halkan, de élesen. – Harminckét éves. Miféle tanulmányokról beszélünk?
– Tanfolyamra akar menni! – vágta rá Katalin.
– És Márknak minek autó? Jogosítványa sincs.
– Majd megszerzi!
Eszter egy pillanatra lehunyta a szemét. Az egész beszélgetés olyan képtelenné vált, mintha valami rossz álomban állna.
– Katalin, ez az én pénzem volt. A nagymamámtól kaptam. Jogom volt belőle lakást venni magamnak.
– Neked van hol laknod. Itt!
– Ez a maga lakása. Nem az enyém.
– Egy család vagyunk!
– Egy olyan család, ahol öt éve vendégként tűrnek meg. Ahol még vacsorát sem főzhetek anélkül, hogy előtte engedélyt kérnék.
Katalin drámaian a magasba csapta a kezét.
– Márk! Hallod, milyen hangon beszél velem?
Márk a fal mellett állt, és egyetlen szót sem szólt.
– Márk – fordult hozzá Eszter. – Mondj már valamit.
A férfi lassan felemelte a fejét. Előbb az anyjára nézett, aztán a feleségére.
– Hát… anya ebben most nem teljesen téved, Eszter. Legalább meg kellett volna beszélni. Nagyon sok pénzről van szó.
– Az én sok pénzemről.
– De hát mi család vagyunk…
– Vagyis szerinted is neki van igaza? – Eszter hangja csendes maradt, mégis minden szava keményen koppant. – Oda kellett volna adnom nektek, ahelyett hogy vettem volna magamnak egy otthont?
Márk zavartan megvakarta a tarkóját.
– Nem azt mondom, hogy oda kellett volna adnod… csak előbb át kellett volna beszélni.
– Kivel? Veled? Az anyáddal? Vagy a húgoddal, aki havonta egyszer megjelenik pénzt kérni?
– Eszter, most teljesen kifordultál magadból! – csattant fel Katalin.
– Nem. Épp ellenkezőleg. Öt év után először tettem azt, amit én akartam. Nem azt, amit maguk elvártak.
Megfordult, bement abba a szobába, ahol Nóra aludt, és óvatosan megsimogatta a kislány vállát.
– Kincsem, szedd össze a játékaidat. Elköltözünk.
– Hová? – motyogta Nóra álmosan.
– Az új otthonunkba.
Eszter húsz perc alatt összepakolt. Két táskába került minden: ruhák, iratok, Nóra kedvenc játékai. Másra nem volt szükségük.
Márk az ajtófélfának támaszkodva figyelte.
– Ezt most komolyan gondolod? Tényleg elmész?
– Igen.
– Eszter, ez őrültség. Mégis miért?
A nő megállt, és egyenesen a szemébe nézett.
– Azért, mert öt év alatt egyszer sem álltál mellém. Egyszer sem mondtad az anyádnak, hogy elég. Egyszer sem védtél meg.
– Csak nem akartam balhét…
– Én pedig nem akarok tovább olyan házban élni, ahol semmibe vesznek.
Katalin még utánuk kiabált valamit hálátlanságról, önzésről és a mai fiatalok elrontott természetéről. Eszter azonban nem fordult vissza.
Megfogta Nóra kezét, taxit hívott, és elment.
Az új lakásba már késő este érkeztek meg. Nóra kíváncsian szaladgált az üres szobák között, a nevetése visszhangzott a csupasz falakról. Eszter leterített egy pokrócot a padlóra, aztán elővette a termoszt, amelyben még maradt egy kevés tea.
– Anya, mostantól itt fogunk lakni? – kérdezte a kislány.
– Igen, szívem.
– És apa?
– Apa… egyelőre a mamánál marad.
– Miért?
Eszter magához ölelte.
– Mert néha a felnőtteknek külön kell lenniük egy kicsit, hogy átgondolják a dolgokat.
Nóra bólintott azzal a különös, gyermeki bölcsességgel, amelytől Eszternek mindig elszorult a szíve.
A földön ültek, egy bögréből itták a teát, és nézték az éjszakai város fényeit az ablakon túl. Csend volt körülöttük. Nyugalom.
Öt év után először valódi nyugalom.
Márk másnaptól mindennap telefonált. Először felháborodottan beszélt, később kérlelni kezdte, végül már könyörgött.
– Eszter, elég ebből a butaságból. Gyere haza.
– Nem.
– Anya nagyon megbántódott.
– Én is.
– Ugyan már.