Neki, és kizárólag neki.
Katalin a saját lakásában úgy viselkedett, mintha mindenki más csak megtűrt vendég volna. Ő döntötte el, mi kerüljön vacsorára az asztalra, mikor lehet bekapcsolni a tévét, hány órakor kell Nórának ágyba kerülnie, és azt is, mire szabad pénzt kiadni, illetve mire nem.
Eszternek ebben a házban nem sok beleszólása maradt. Más otthonában élt, más szabályai szerint.
– Eszterkém, már megint rosszul öltöztetted fel Nórát, így meg fog fázni!
– Eszter, minek vetted meg ezt a felvágottat? Megmondtam, hogy csak azt hozzuk, amelyik akciós!
– Eszterkém, ne olvass neki este mesét, attól csak felpörög, aztán nem lehet lefektetni!
Márk többnyire hallgatott. Ha Eszter óvatosan szóba hozta, hogy ideje volna különköltözni, mindig kitérő választ adott.
– Maradjunk még egy kicsit – mondta ilyenkor. – Minek sietni? Anyának egyedül nehéz lenne.
– És nekem könnyű? – kérdezte Eszter.
– Bírd ki még. Mégiscsak az anyám.
Eszter pedig tűrt. Négy évig. Aztán ötig. Dolgozott, a fizetése felét Katalinnak adta, nevelte a lányát, és lenyelte a szót, amikor az anyósa a főztjét, a ruháit vagy a gyereknevelését bírálta.
Abban reménykedett, hogy Márk egyszer majd magától kimondja: elég volt, elköltözünk.
De Márk nem mondott semmit.
Aztán meghalt Eszter nagymamája.
Emese, a kedves, idős nagymama egész életét egy kisvárosban töltötte, egy kétszobás lakásban. Más unokája nem volt, csak Eszter, ezért mindent rá hagyott.
A lakás régi volt, ráfért volna a felújítás, viszont a városka központjában állt. Eszter elutazott a temetésre, elrendezte a papírokat, majd meghirdette az ingatlant.
Meglepően hamar vevő akadt rá. Tízmillió forintért kelt el. Egy borús októberi napon az összeg megérkezett Eszter számlájára. A munkahelyén ült, a banki alkalmazásban nézte a számokat, és öt év után először érezte azt, hogy van választása.
Senki előtt nem beszélt róla. Márknak sem mondta el, Katalinnak pedig végképp nem.
Csendben keresgélni kezdett. Hirdetéseket böngészett, lakásokat nézett meg. Nem vágyott palotára, csak egy kicsi, tiszta, világos otthonra. Mindegy volt, melyik környéken, mindegy volt, milyen elrendezéssel. Egyetlen dolog számított: hogy az övé legyen.
Egy hónap múlva rátalált. Egyszobás lakás egy új építésű társasházban, a város szélén. Harmincnyolc négyzetméter, kész burkolatok, nagy, világos ablakok, csendes udvar. Pontosan nyolcmillió forint.
Eszter még aznap megvette.
Mindent a saját nevére íratott, átvette a kulcsokat, és elment megnézni. Ott állt az üres szoba közepén, hallgatta a csendet, és mosolygott. Hosszú évek óta először csak úgy, minden különösebb ok nélkül.
Ez az ő otthona volt. Csak az övé.
Úgy tervezte, este beszél Márkkal. Nyugodtan, négyszemközt. Elmondja neki, hogy a saját pénzéből vett lakást, hogy ideje elköltözniük az anyjától, és hogy Nóra már hétéves, szüksége lenne végre a saját kis szobájára.
Csakhogy Katalin előbb megtudta.
Eszter sosem jött rá, hogyan. Talán kihallgatott egy telefonbeszélgetést. Talán belenyúlt a táskájába, és megtalálta az iratokat. Végül is mindegy volt.
Amikor Eszter hazaért a munkából, az anyósa már harcra készen várta.
– Te hálátlan áruló! – kiabálta Katalin. – Befogadtalak a házamba, etettelek, vigyáztam a gyerekedre, te meg ezt csinálod?! A pénzt a családra kellett volna költeni!
– Miféle családra? – kérdezte Eszter fáradtan.
– A miénkre! Márknak autót venni, Viviennek félretenni a tanulmányaira!