– Eszter, mégis mit műveltél? – Katalin hangja remegett a felháborodástól.
Eszter lassan letette a bevásárlószatyrokat az előszoba kövére. Az anyósa a folyosó közepén állt, karját összefonva, olyan arccal, mintha vádlottat hallgatna ki. Mellette Márk, Eszter férje toporgott, bűntudatos képpel, de egyetlen szót sem szólt.
– Pontosan mire gondolsz? – kérdezte Eszter fáradtan, miközben levette a kabátját.
– Lakást vettél! A hátunk mögött! – vágta rá Katalin, mintha legalábbis valami megbocsáthatatlan bűntényről lenne szó.
– Az az én lakásom. Az én pénzemből.
– Miféle „én pénzem”? Ti család vagytok! Egy családban mindennek közösnek kell lennie! Te meg titokban félretettél, aztán vettél valami egyszobás lakást a város szélén!
Eszter lehunyta a szemét. Érezte, ahogy a fejfájás újra erőre kap benne; ez szinte mindig így történt Katalin látogatásai után.
– Katalin, eladtam azt a lakást, amelyet a nagymamámtól örököltem. Az a pénz a sajátom volt. Jogom volt úgy rendelkezni vele, ahogy jónak láttam.
– De hát mi egy család vagyunk! – erősködött tovább az anyósa. – Márknak autóra lett volna szüksége! Vivien szobáját fel kellett volna újítani! Nekem pedig tönkrement a hűtőm! Te meg mindent magadra költöttél!
– Otthont vettem. Magamnak és a lányomnak.
Katalin úgy kapott levegő után, mintha arcul csapták volna.
– Magadnak és Nórának? És Márk? Ő már nem tartozik a családhoz?
Eszter a férjére nézett. Márk a padlót bámulta, és hallgatott. Pont úgy, ahogy máskor is.
– Erre válaszoljon inkább Márk – mondta Eszter halkan. – Ő családként tekint rám?
Nyolc évvel korábban Eszter hozzáment Márkhoz. A nő huszonhat éves volt, a férfi huszonnyolc. Márk egy kereskedelmi cégnél dolgozott menedzserként, Eszter pedig könyvelő volt egy kisebb vállalkozásnál. Egy év múlva megszületett a lányuk, Nóra: hangos, nevetős kislány, akinek ugyanaz a tekintete volt, mint az apjának.
Az első három évben albérletben éltek. Nem dúskáltak a pénzben, mégis megvolt a saját életük. Katalin havonta egyszer látogatta meg őket: süteményt hozott, alaposan szemügyre vette a lakást, megjegyzéseket tett a rendre, aztán hazament a város másik végén lévő kétszobás otthonába.
Minden akkor fordult fel, amikor Márk elveszítette az állását.
Váratlanul bocsátották el: létszámleépítés, átszervezés, válság, sajnáljuk, viszontlátásra. Három hónapon át keresett új munkát, de vagy nevetségesen alacsony fizetést kínáltak, vagy eleve gyanúsnak tűntek az ajánlatok. A megtakarításuk rohamosan fogyott, az albérlet pedig elvitte a havi pénzük felét.
– Költözzetek hozzám – javasolta Katalin. – Minek fizetnétek idegen lakásra? Nálam elfértek.
Eszter tiltakozott. Pontosan tudta, mit jelentene az anyósához költözni: a saját terük végét. Márk azonban egyre csak győzködte.
– Eszter, ez csak átmeneti megoldás. Három-négy hónap, nem több. Találok munkát, félreteszünk valamennyit, aztán megyünk tovább.
Eszter végül beadta a derekát. Három hónapra.
Katalinnál öt évig maradtak.
Márk fél év elteltével talált új állást. Kevesebbet keresett, mint korábban, de legalább biztos fizetése volt. Eszter tovább dolgozott, hónapról hónapra odaadta Katalinnak a pénzt az élelmiszerre és a rezsire, közben pedig apránként félretett. Saját otthonról álmodott.
Katalin viszont egyáltalán nem akarta elengedni őket.
– Ugyan hová költöznétek? – mondogatta. – Hiszen így mindenkinek jó! Én vigyázok Nórára, amíg ti dolgoztok. Főzök, mosok, segítek. Nektek ez kényelmes!
Csakhogy ez a kényelem valójában csak Katalinnak kedvezett.