— A férjem és az ügyvéd szeretője azt találták ki, hogy a nyaralót a hátam mögött átjátsszák valaki más nevére. Az anyósom is benne van. Engem pedig, úgy tűnik, fillér nélkül akarnak az utcára tenni.
Gábor úr arca egy csapásra komorrá vált. Letette a metszőollót, a kötényébe törölte a kezét, és közelebb lépett a kerítéshez.
— Ez nem apróság — mondta halkan. — Mondjon el mindent, elejétől a végéig.
Lilla részletesen beszámolt arról, mit hallott ki a beszélgetésből. Megemlítette Petrát, valamint Annát is. A szomszéd összevont szemöldökkel figyelte, majd kis szünet után megszólalt:
— Ilyen helyzetben a legerősebb fegyver a bizonyíték. Fel kell vennie, amit mondanak. De úgy, hogy később felhasználható legyen. Ha ön is részt vesz a beszélgetésben, joga van rögzíteni anélkül, hogy előre szólna. Ha csak hallja őket, az már kényesebb, de nem lehetetlen. A lényeg: ne törjön fel semmit, ne menjen be idegen lakásba, ne szerezzen meg semmit jogtalanul. Ön a saját házában van, a saját területén. Én a helyében rávenném őket, hogy maguktól beszéljenek. Tegyen úgy, mintha teljesen összezavarodott és tehetetlen lenne. Ha elhiszik, óvatlanabbak lesznek, és a jelenlétében is kimondanak majd részleteket. Közben indítsa el a telefonján a hangfelvételt. Utána azonnal küldje el magának e-mailben, és mentse le több helyre.
— Ez biztosan nem törvényellenes? — kérdezte Lilla bizonytalanul.
— Ebben a formában nem — felelte Gábor úr. — A bíróság elfogadhat hangfelvételt bizonyítékként, ha nem titkos levelezést vagy más védett adatot szereztek meg vele. Ön csupán azt rögzíti, amit a saját fülével hall a saját otthonában. Ebben nincs bűncselekmény. Legyen bátor. És ha szüksége van rám, itt vagyok. Akár tanúként is.
Lilla hálásan megköszönte a segítséget, majd visszament a saját kertjébe. A mellkasában különös, hideg nyugalom ereszkedett szét. Már tudta, mit kell tennie.
Az estig hátralévő időben gondoskodó, készséges háziasszonyt játszott. Erzsébet asszonynak segített a verandán válogatni a száraz alapanyagokat, a kertben gyomlált, edényeket pakolt, terített, mosolygott, amikor kellett. Márk eközben a függőágyban heverészett, és lustán kortyolgatta a sörét. Erzsébet asszony, látva Lilla engedékenységét, egyre felszabadultabbá és beszédesebbé vált.
Naplemente előtt Lilla észrevette, hogy az anyósa felkapja a mobilját, és a veranda távolabbi sarkába húzódik. Halk hangon beszélt, de Lilla, mintha csak a szekrényben pakolászna, résnyire kinyitotta az ablakot, és elindította a telefonján a hangrögzítőt. A következő szavak tisztán hallatszottak:
— Petra, én vagyok az. Igen, megérkeztünk. Készen vannak az iratok? Remek. A dátumot írjátok visszamenőlegesen, mintha az ajándékozási szerződés már egy hónapja elkészült volna. Márk azt mondja, Lilla teljesen megtört, semmi akarat nincs benne. Holnapután, a családi vacsorán közöljük vele az egészet. Úgy adjuk elő, hogy mivel nem igazi háziasszonya ennek a helynek, a nyaraló Annához kerül, a barátnőm lányához. A válókeresetet pedig rögtön beadjuk. Az értékbecslést ne húzd fel, maradjon nevetségesen alacsony az összeg, hogy ő semmihez se jusson. Igen, ennyi. Puszillak.
Nem telt bele egy perc, Márk is kilépett a verandára.
— Na, anya, sikerült megbeszélni?
— Igen, kisfiam. Petra ügyes, mindent elintéz. Holnap pont kerül az ügy végére.
— Végre. Már a hideg ráz tőle. Menjen, amerre lát.
Lilla leállította a felvételt. A keze egyszerre remegett a dühtől és attól a különös elégtételtől, hogy végre valami kézzelfogható került a birtokába. Azonnal továbbította a fájlt a biztonságos e-mail-címére, majd egy másolatot elküldött Júliának is azzal az üzenettel, hogy őrizze úgy, mint a szeme fényét.
A következő nap végtelenül lassan vánszorgott. Lilla továbbra is az engedelmes, kissé butácska feleség szerepét játszotta, és minden percben úgy érezte, erőnek erejével kell visszafognia magát. Végül estefelé Erzsébet asszony közölte, hogy a vacsorát a kerti pavilonban kell megteríteni. Ő maga gyertyákat rakott az asztalra, elővett egy üveg házi bort, sőt még ünneplő ruhát is húzott. Márk feltűnően jókedvű volt, tréfálkozott, és újra meg újra bort töltött a feleségének. Lilla minden mosolyuk mögött érezte a hamisságot.
Amikor az étel elfogyott, Erzsébet asszony színpadias sóhajjal Lilla kezére tette a tenyerét.
— Lillácskám, drágám. Mi Márkkal átbeszéltük a dolgokat, és arra jutottunk, hogy ideje változtatni. Te is látod, hogy köztetek már rég nem működik semmi. A főzésed sem az igazi, otthont teremteni sem igazán tudsz, Márk pedig állandóan feszült melletted. Ez a nyaraló viszont családi fészek, olyan ember kezébe való, aki valóban gondját viseli. Van egy ismerősöm, Anna, rendes, kedves lány, nehéz helyzetbe került, fedél nélkül maradt. Ezért úgy döntöttünk, hogy a nyaralót Annára íratjuk.