Ő pedig közben odaszaladt hozzám, átkarolta a derekamat, és felnézett rám:
— Apa, játszol velem egy kicsit?
Végigsimítottam a haján, és közben csak egy gondolat zakatolt bennem: nem az én vérem vagy. Idegen gyerek vagy.
Egy héttel ezelőtt végül elmentem egy pszichológushoz. Gábor doktorhoz, akit az egyik barátom ajánlott. Leültem vele szemben, és mindent elmondtam az elejétől a végéig. Még a teszteredményt is megmutattam neki.
Gábor doktor végig csendben hallgatott. Nem vágott közbe, nem ítélkezett, csak figyelt. Amikor befejeztem, halkan megkérdezte:
— Mit érez most a kislány iránt?
Sokáig kerestem a választ.
— Nem tudom — mondtam végül. — Régen szerettem. Most pedig… most ránézek, és Eszter árulása jut róla eszembe.
— El tudja képzelni, hogy újra ugyanúgy szeresse?
— Nem tudom.
Gábor doktor kissé előrehajolt.
— Márk, őszintén fogok beszélni magával. Senki sem kötelezheti arra, hogy felneveljen egy gyereket, aki nem a sajátja.
Megdermedtem.
Ő azonban folytatta:
— Magát becsapták. Nyolc éven keresztül apaszerepbe kényszerítették egy másik férfi gyereke mellett. Joga van kiszállni ebből.
— De Lilla… ő erről nem tehet.
— Valóban nem tehet róla — bólintott. — De ettől még nem válik az ön felelősségévé. Van biológiai apja. Keresse meg a felesége. Fizessen ő tartásdíjat, és vállalja ő a saját lányát.
— És ha nem találják meg?
— Az Eszter gondja. Nem az öné.
Nem válaszoltam. Csak ültem, és próbáltam felfogni, amit hallottam.
Gábor doktor később újra megszólalt:
— Ha marad, nap mint nap látni fogja ezt a gyereket, és minden alkalommal eszébe jut majd a megcsalás. Képes lesz őt teljes szívből szeretni úgy, hogy közben tudja: nem az ön lánya?
— Valószínűleg nem — feleltem rekedten.
— A gyerekek megérzik az ilyesmit. Mindent megéreznek. Lilla úgy fog felnőni, hogy érzi: az apja hideg vele, nem szereti igazán. Ez egy életre sebet hagyhat benne.
Rövid szünetet tartott, aztán hozzátette:
— Néha tisztességesebb elmenni, mint ott maradni, és a saját ridegségével tönkretenni egy gyerek lelkét.
Amikor kiléptem a rendelőből, még sokáig nem indultam el. Aztán hazafelé vezetve újra és újra ugyanazokon a gondolatokon rágódtam.
Nyolc évig apa voltam. Én vittem Lillát óvodába, később iskolába, különórákra. Esténként mesét olvastam neki, ápoltam, amikor lázas volt, és vigasztaltam, amikor sírt.
De nem az én lányom volt. Egy másik férfi gyerekét neveltem. Eszter pedig végig hallgatott.