A találatok egyre ugyanazt írták: a mi vércsoportunk mellett a gyereknek nem lehetne egyes negatív a vére. Egyszerűen nem jött ki a képlet.
Este megkérdeztem Esztert:
— Biztosan jól emlékszel a vércsoportodra?
— Persze — felelte túl gyorsan. — Hármas pozitív. Mindig is tudtam.
— Nem lehet, hogy régen elírták vagy rosszul mondták?
— Nem. Biztosan nem.
Hazudott. Nem a szavai árulták el, hanem a tekintete. Az a pillanatnyi riadalom, amit az ember nem tud elrejteni.
Mégis hallgattam. Fél évig nyeltem magamban a gyanút. Néztem Lillát, és próbáltam meggyőzni magam: talán tényleg csak túlreagálom. Talán a genetika valóban képes ilyen furcsaságokra.
De a gondolat nem engedett. Akárhányszor ránéztem, ugyanaz a kérdés marta belülről az agyamat: kié vagy te valójában?
Három hónappal ezelőtt végül titokban megcsináltattam egy DNS-vizsgálatot. Lilla fésűjéből kiszedtem néhány hajszálat, a saját mintámat is összekészítettem, és elvittem egy laborba.
Két hét múlva megjött az eredmény. Felbontottam a borítékot, és elolvastam.
Apaság valószínűsége: 0,00%.
Leültem a konyhában, és csak meredtem magam elé. Egy órán át. Aztán még tovább. Mintha a testem nem engedelmeskedett volna.
Később Eszter belépett.
— Mi van veled? — kérdezte.
Szó nélkül odanyújtottam neki a papírt.
Elolvasta. Az arca szinte azonnal kifakult, aztán rogyva leült egy székre.
— Ez… ez biztos tévedés — préselte ki magából.
— Miféle tévedés? Feketén-fehéren ott van: nulla százalék.
— Lehet, hogy összecserélték a mintákat!
— Eszter, ki ennek a gyereknek az apja?
Ekkor sírni kezdett. A tenyerébe temette az arcát, és csak rázta a fejét.
Én vártam. Egyetlen szót sem szóltam.
Végül felnézett rám.
— Egyetlen alkalom volt. Körülbelül kilenc éve. Egy céges bulin. Már arra sem emlékszem pontosan, ki volt az.
Hallgattam, és közben úgy éreztem, mintha belül minden darabokra omlana.
— Teherbe estél egy idegentől egy céges rendezvény után?
— Nem tudtam! Azt hittem, a tiéd! Hiszen mi is próbálkoztunk akkor!
— Nyolc éven át tudtad, hogy nem az én lányom. És hallgattál.
Megragadta a kezemet.
— Nem! Esküszöm, nem tudtam! Azt hittem, tőled van!
De a szeméből kiolvastam az igazságot. Tudta. Már az elejétől fogva tudta.
Attól kezdve nem aludtam rendesen. Enni sem nagyon bírtam. Dolgozni bejártam, de csak úgy mozogtam, mint egy üres test. Néztem Lillát, és nem értettem, mit kellene most éreznem.