– És az imént a feleségemet tyúkeszűnek nevezted, majd a fehérneműi között kezdtél turkálni. Öltözz fel. Az ajtó arra van.
Ekkor elszabadult a valódi őrület. Katalin olyan hangon sikoltott fel, mint egy megsebzett állat, és a táskájával Márk felé csapott.
– Hálátlan kölyök! Én neveltelek fel! Ez a nő teljesen megbabonázott!
Márk nem válaszolt. Egyetlen szót sem pazarolt rá. Gyors, határozott mozdulattal elkapta az anyja könyökét és vállát, majd az előszoba felé fordította. Nem durvaság volt ez, nem vak erőszak, hanem kemény, megkérdőjelezhetetlen irányítás. Katalin rúgkapált, csapkodott, közben érthetetlenül hadart valami mérgezésről, rontásról meg gonosz befolyásról, a cipősarka pedig élesen karistolta a laminált padlót.
Lilla a szája elé szorított kézzel állt, és nézte, ahogy a férje, az ő mindig derűs, kedves, békés Márkja egy pillanatnyi tétovázás nélkül kiteszi a lakásukból azt az embert, akit sokan érinthetetlennek tartanak: az anyját. Márk nyugodt volt, pontos, és abban a percben könyörtelen.
Az ajtó csattanása elvágta Katalin hisztérikus üvöltését. A lakásra olyan mély, szinte boldogító csend zuhant, hogy Lilla fülében még sokáig visszhangzott. Mintha maga a némaság is fülsiketítő lett volna.
Márk lassan megfordult. Zihált, és az a keze, amellyel az előbb az anyját tartotta, alig észrevehetően remegett. Lillát figyelte, mintha az arcáról akarná leolvasni, megijedt-e tőle, elítéli-e azért, amit tett.
– Jól vagy? – kérdezte rekedten.
A harag, az a hideg acélosság már eltűnt belőle. Csak kimerültség maradt utána, meg aggódó bizonytalanság.
Lilla odalépett hozzá. Nem rohant, nem vetette magát a nyakába, csak csendesen közelebb ment. Belenézett azokba a jól ismert szemekbe, amelyek most meglepően védtelennek tűntek. A szíve, amely néhány perccel korábban még dühösen és rémülten kalapált, egyszerre megtelt valami meleg, csendes, szinte nevetséges boldogsággal. Majdnem elnevette magát.
– Jól – felelte halkan, és tenyerét Márk mellkasára fektette. Ujjai alatt érezte a férfi szívének vad dobogását. Aztán szorosan átölelte, arcát a nyakába rejtette, és olyan suttogással tette hozzá, amelyben egyszerre rezgett sírás és nevetés: – Köszönöm, hősöm. Most már tényleg a mi otthonunk.