Mielőtt Márkkal együtt mi fogjuk be helyetted, mégpedig úgy, hogy megemlegeted. És vésd az eszedbe egyszer s mindenkorra: ebben a családban én vagyok az idősebb. Én állok a család élén. Az fog történni, amit én mondok.
Katalin ekkor mutatóujjával keményen Lilla mellkasába bökött.
– Ez a kis odúd pedig… legfeljebb belépődíj volt a családunkba. Annak az ára, hogy téged, egy ilyet… egyáltalán befogadtunk. Úgyhogy ne kapálózz. Tanuld meg, hol a helyed, te szerencsétlen tyúk! – ordította az anyósa.
Lilla hátratántorodott, mintha arcul ütötték volna. A szégyen, a düh és a megaláztatás egyszerre szorult a torkába, fojtogató, keserű gombócként.
Ebben a pillanatban Márk megjelent az ajtóban. A félfának támaszkodva állt, az arca mozdulatlan volt, szinte kiolvashatatlan. De a szeme… az sötét és lapos fényű volt, akár egy tó mélyén lapuló csukáé, amely épp most vette észre a zsákmányát.
Hallotta. Minden egyes szót.
– Anya – szólalt meg halkan, már-már kedvesen, és ettől a hang még fenyegetőbbnek hatott. – Neked teljesen elment az eszed? Tavaszi roham, vagy fejbe talált egy jégcsap a hatodikról? Mégis mi a fenét hordasz itt össze?
Katalin felhorkant, mert a fia hangjában valami szövetség kezdetét vélte felfedezni.
– Kisfiam! Na végre! Magyarázd már el neki, hogyan mennek itt a dolgok! Én csak kimondom az igazat! Te vagy itt az úr! Én vagyok a családfő! A lakás most már a miénk, közös családi tulajdon! Ez meg… – legyintett megvetően Lilla felé – fogja be a halpofáját, és ne akarjon itt fontoskodni!
Márk lassan ellökte magát az ajtófélfától. Nem emelte fel a hangját. Épp ellenkezőleg: mélyebbre eresztette, rekedtes, veszélyes suttogássá.
– Elég, anya. Vége a komédiának. Olyan határokat léptél át, amiket épeszű ember még meg sem közelít. Neked komoly gondjaid vannak a valósággal. Most szépen, szó nélkül felöltözöl, és kimész innen. A saját lábadon vagy az én vállamon, te döntesz. És ha még egyetlen szót kiejtesz a szádon, mentőt hívok, jöjjenek nyugtatóval. Nem viccelek.
Az anyja dermedten meredt rá.
– Márk?! Én vagyok az anyád! A véred! Te emiatt a…
– Igen, az anyám vagy – vágott közbe Márk, és a hangjában először valami acélos keménység csendült meg.