„A takarítóknak nem jár ebéd” – vetette oda gúnyosan az üzletvezető, majd két ujjal eltolta előlem a teáscsészét

Az önelégült gúnnyal szemben méltóságot követeltem.
Történetek

– Igya meg gyorsan, mielőtt Erika észreveszi – súgta oda Anita. – Nálunk nem szokás törődni azokkal, akik lent vannak.

Megállt a kezemben a pohár.

– Lent? – kérdeztem vissza halkan.

– Hát… akik nem a pult mögött állnak, és nem az irodában ülnek.

– És ki dönti el, kinek hol van a helye? Ki kerül felülre, és ki marad alul?

Anita arca egy pillanat alatt megfeszült, mintha valami tiltott mondat csúszott volna ki a számon.

– Halkabban – kérlelt szinte hangtalanul. – Itt egy rossz szóért is el tudják venni az ember műszakjait.

– Kivel tették ezt meg?

Óvatosan az ajtó felé sandított, csak aztán válaszolt.

– Rékával. Ő felszolgáló. Egyszer megkérdezte, hogyan lehet, hogy a papírokban más szerepel, mint ami a konyhán történik. Onnantól kezdve egyre kevesebb beosztást kapott.

– Milyen papírokban?

Anita összeszorította a száját, mintha már azt is megbánta volna, hogy belekezdett.

– Az étkeztetésnél. A kimutatásban huszonhét adag ebéd van feltüntetve. Mi meg rendszerint kilencet főzünk. A többieknek azt mondják, nekik nem jár.

Nem fordultam azonnal felé. A különbség túlságosan ordító volt ahhoz, hogy bárki ne vegye észre. Vagyis látták. Mindannyian látták. Csak nem azért hallgattak, mert vakok voltak, hanem mert féltek.

– Ki írja alá ezeket a kimutatásokat? – kérdeztem.

– Erika. Néha Gábor úr is bejön.

– Ő tud róla?

Anita úgy nyelt egyet, mintha a válasz a torkán akadt volna.

– Ő mindent tud.

Ekkor nyílt a hátsó helyiség ajtaja, és belépett Erika.

– Anita, a végén a nagy jóságodtól még kifut a leves – mondta mézes-mázos hangon. – Maga pedig, Katalin, ne ácsorogjon itt tétlenül. A folyosó nem fogja saját magát felmosni.

– Természetesen – feleltem nyugodtan.

– És a bögrét tegye vissza. Már világosan megmondtam: az ideigleneseknek nem jár ebéd.

Anita lesütötte a szemét. Én szó nélkül felvettem a rongyot, és kimentem a folyosóra.

Dél körül Gábor megérkezett az étterembe. Már a vendégtérből hallottam a hangját: magabiztosan, harsányan beszélt, úgy, mint aki minden falat a sajátjának tekint. Nevetett valamin a pultossal, biccentett a szakácsok felé, de észre sem vette, hogy a jelenlétére hirtelen mindenki halkabb lett.

Erika kihúzta magát, megigazította a blúzát, és sietve elé ment.

– Gábor úr, nálunk minden rendben van – jelentette készségesen. – Csak az új takarítónő túlságosan kíváncsi természetű.

– Miféle takarítónő?

Rám nézett. A pillantása végigfutott a kendőn, a kötényen, a vödrön, aztán érdektelenül továbbcsúszott. Nem ismert fel.

– Ez itt – bökött felém Erika az állával. – Az ebédről kérdezősködött.

– Katalin, ugye? – fordult hozzám Gábor.

– Igen.

– Elmagyarázták magának a feltételeket?

– Azt mondták, az étel nem nekem van.

Gábor féloldalasan elmosolyodott.

– Akkor ezek szerint elmagyarázták. Nálunk mindenki a saját dolgával foglalkozik.

– Akkor is, ha valaki egész nap dolgozik?

– Akkor az illető fizetést kap. Nem kell összekeverni a munkát a családi vendégeskedéssel.

Erika úgy mosolygott, mintha épp dicséretet kapott volna.

– Én is pontosan ezt mondtam.

– Helyes – bólintott Gábor, majd felé fordult. – Az étkeztetési mappát később hozza be nekem.

Felnéztem.

– Étkeztetési?

Gábor tekintete most egy árnyalattal tovább időzött rajtam.

– Magának ehhez semmi köze.

– Csak ismerősen hangzott a szó.

Erika halkan felhorkant.

– Egy takarítónőnek ismerős az „étkeztetés”? Milyen művelt takarítónőnk lett hirtelen.

– Erika – szólt rá Gábor lágy, de figyelmeztető hangon. – Ne pazarolja az idejét.

Azzal bement az irodába. Erika szinte rajongó tekintettel kísérte, aztán lassan visszafordult felém.

– Látta? Itt mindent odafent döntenek el.

Életidő