– Igya meg gyorsan, mielőtt Erika észreveszi – súgta oda Anita. – Nálunk nem szokás törődni azokkal, akik lent vannak.
Megállt a kezemben a pohár.
– Lent? – kérdeztem vissza halkan.
– Hát… akik nem a pult mögött állnak, és nem az irodában ülnek.
– És ki dönti el, kinek hol van a helye? Ki kerül felülre, és ki marad alul?
Anita arca egy pillanat alatt megfeszült, mintha valami tiltott mondat csúszott volna ki a számon.
– Halkabban – kérlelt szinte hangtalanul. – Itt egy rossz szóért is el tudják venni az ember műszakjait.
– Kivel tették ezt meg?
Óvatosan az ajtó felé sandított, csak aztán válaszolt.
– Rékával. Ő felszolgáló. Egyszer megkérdezte, hogyan lehet, hogy a papírokban más szerepel, mint ami a konyhán történik. Onnantól kezdve egyre kevesebb beosztást kapott.
– Milyen papírokban?
Anita összeszorította a száját, mintha már azt is megbánta volna, hogy belekezdett.
– Az étkeztetésnél. A kimutatásban huszonhét adag ebéd van feltüntetve. Mi meg rendszerint kilencet főzünk. A többieknek azt mondják, nekik nem jár.
Nem fordultam azonnal felé. A különbség túlságosan ordító volt ahhoz, hogy bárki ne vegye észre. Vagyis látták. Mindannyian látták. Csak nem azért hallgattak, mert vakok voltak, hanem mert féltek.
– Ki írja alá ezeket a kimutatásokat? – kérdeztem.
– Erika. Néha Gábor úr is bejön.
– Ő tud róla?
Anita úgy nyelt egyet, mintha a válasz a torkán akadt volna.
– Ő mindent tud.
Ekkor nyílt a hátsó helyiség ajtaja, és belépett Erika.
– Anita, a végén a nagy jóságodtól még kifut a leves – mondta mézes-mázos hangon. – Maga pedig, Katalin, ne ácsorogjon itt tétlenül. A folyosó nem fogja saját magát felmosni.
– Természetesen – feleltem nyugodtan.
– És a bögrét tegye vissza. Már világosan megmondtam: az ideigleneseknek nem jár ebéd.
Anita lesütötte a szemét. Én szó nélkül felvettem a rongyot, és kimentem a folyosóra.
Dél körül Gábor megérkezett az étterembe. Már a vendégtérből hallottam a hangját: magabiztosan, harsányan beszélt, úgy, mint aki minden falat a sajátjának tekint. Nevetett valamin a pultossal, biccentett a szakácsok felé, de észre sem vette, hogy a jelenlétére hirtelen mindenki halkabb lett.
Erika kihúzta magát, megigazította a blúzát, és sietve elé ment.
– Gábor úr, nálunk minden rendben van – jelentette készségesen. – Csak az új takarítónő túlságosan kíváncsi természetű.
– Miféle takarítónő?
Rám nézett. A pillantása végigfutott a kendőn, a kötényen, a vödrön, aztán érdektelenül továbbcsúszott. Nem ismert fel.
– Ez itt – bökött felém Erika az állával. – Az ebédről kérdezősködött.
– Katalin, ugye? – fordult hozzám Gábor.
– Igen.
– Elmagyarázták magának a feltételeket?
– Azt mondták, az étel nem nekem van.
Gábor féloldalasan elmosolyodott.
– Akkor ezek szerint elmagyarázták. Nálunk mindenki a saját dolgával foglalkozik.
– Akkor is, ha valaki egész nap dolgozik?
– Akkor az illető fizetést kap. Nem kell összekeverni a munkát a családi vendégeskedéssel.
Erika úgy mosolygott, mintha épp dicséretet kapott volna.
– Én is pontosan ezt mondtam.
– Helyes – bólintott Gábor, majd felé fordult. – Az étkeztetési mappát később hozza be nekem.
Felnéztem.
– Étkeztetési?
Gábor tekintete most egy árnyalattal tovább időzött rajtam.
– Magának ehhez semmi köze.
– Csak ismerősen hangzott a szó.
Erika halkan felhorkant.
– Egy takarítónőnek ismerős az „étkeztetés”? Milyen művelt takarítónőnk lett hirtelen.
– Erika – szólt rá Gábor lágy, de figyelmeztető hangon. – Ne pazarolja az idejét.
Azzal bement az irodába. Erika szinte rajongó tekintettel kísérte, aztán lassan visszafordult felém.
– Látta? Itt mindent odafent döntenek el.