– Láttam.
– Akkor ne nagyon emelgesse a fejét.
Bólintottam, és visszafordultam a vödörhöz.
Ebéd után Réka lépett oda hozzám. A tekintetében még maradt valami nyers, élő egyenesség, amit ezen a helyen láthatóan igyekeztek kioltani mindenkiből. Egy halom tányért cipelt, és úgy állt meg mellettem, mintha csak véletlenül torpant volna meg.
– Ne szálljon velük vitába – mondta halkan. – El fogják venni a műszakját.
– És magától mit vettek el?
Keserű, örömtelen mosoly futott át az arcán.
– Beosztást. Pénzt. Nyugalmat.
– Miért?
– A jelenléti és étkezési ívek miatt. Egyszer nem voltam hajlandó aláírni egy ebédet, amit meg sem kaptam. Erika azt mondta, lázítok, meg jogászkodom. Aztán Gábor úr elmagyarázta, hogy nagy hálózat vagyunk, bonyolultak a költségek, én meg csak egy apró ember vagyok a gépezetben.
– Elhitte neki?
– Nem. De szükségem van az állásomra.
Kicsavartam a rongyot, és a vödröt közelebb húztam a falhoz.
– Van valami bizonyítéka is, vagy csak az emlékei?
Réka azonnal óvatosabb lett.
– Miért érdekli ez magát?
– Mert szeretném tudni, hol kezdődik az igazság.
Hosszú másodpercekig fürkészett, aztán benyúlt a zsebébe, és elővett egy többször összehajtott papírlapot.
– Fogalmam sincs, miért tartottam meg – súgta. – Talán azért, hogy legalább én ne higgyem azt, hogy csak képzeltem az egészet.
A lapon egy kimutatás másolata volt. Alul ott sorakoztak a dolgozói aláírások. Réka neve mellett azonban nem az ő kézírása szerepelt.
– Ez nem a maga aláírása? – kérdeztem.
– Nem. Akkor direkt megtagadtam.
– Ki írta oda?
– Nem tudom. A papír végül Erikához került.
– Megtarthatom a másolatot?
– Csak ha soha nem mondja meg, hogy tőlem kapta.
– Nem fogom.
Réka összeszorította az ajkát.
– Azt a csészét tegye vissza. Az nem magának van – szólalt meg az adminisztrátor, és két ujjal arrébb tolta előlem a teás poharat.
A személyzeti asztal mellett álltam egy kifakult kötényben. A táskám a széken hevert, az asztal szélén megcsörrent egy kulcscsomó, a folyosó kövezete pedig még mindig vizesen fénylett a felmosás után. Nem egy pohár teáért jöttem ide. Arra akartam választ kapni, hogyan történhetett meg, hogy a saját éttermeimben az emberek olyan szabályok szerint élnek, amelyekről senki sem mer hangosan beszélni.
– A szakácsnő azt mondta, takarítás után a többiekkel együtt ehetek valamit – feleltem nyugodtan. – Hosszú a műszak.
Az adminisztrátor még rendesen fel sem nézett a telefonjából.
– Nálunk nem a szakácsnő dönt. Az étel a rendes személyzetnek jár. Az alkalmi takarítók bejönnek, felmosnak, aztán mennek is tovább.
Nem volt a hangjában sem fáradtság, sem bizonytalanság. Csak az a megszokott fölény, amellyel valaki mások méltóságát úgy tologatja, mint egy felesleges széket. Nem sejthette, hogy ez a terem, a fal mögötti konyha és az egész étteremhálózat az enyém. Katalinnak hívtak, ötvennyolc éves voltam, és ennyi idő alatt megtanultam különbséget tenni az egyszerű nyers modor és a biztos büntetlenség között.
Azért mentem oda személyesen, mert már nem bíztam a papírokban.
Négy étteremből állt a hálózatom. Valaha egy apró kávézóval kezdtem: magam vettem át az árut, én mostam a zöldséget, és esténként az utolsó forintig átszámoltam a bevételt. Később az üzlet kinőtte magát, én pedig lépésről lépésre hátrébb húzódtam a napi irányításból. Az elmúlt három évben ezt a feladatot az unokaöcsém, Gábor vitte tovább. Ő küldte nekem a gondosan megírt, hibátlanul rendezett jelentéseket.