– A takarítóknak nem jár ebéd – vetette oda gúnyosan az üzletvezető, mit sem sejtve arról, hogy valójában én vagyok az étteremlánc tulajdonosa.
– Azt a csészét tegye vissza. Nem magának készült – tette hozzá, majd két ujjal arrébb tolta előlem a teás poharat, mintha még az érintésemtől is óvni akarná.
A személyzeti asztal mellett álltam egy kifakult kötényben. A táskám a közelemben hevert, az asztal szélén megcsörrent a kulcscsomóm, a folyosó kövezete pedig még nedvesen fénylett a felmosóvíztől.
– A szakácsnő azt mondta, hogy takarítás után ehetek a többiekkel – feleltem halkan, nyugodt hangon. – Hosszú műszakban vagyok.
– Nálunk nem a szakácsnő dönt az ilyesmiről – emelte fel a tekintetét a telefonjáról az üzletvezető. – Az étel a rendes dolgozóknak jár. Az ideiglenes takarítók bejönnek, felmosnak, aztán mennek is tovább.
– Reggel óta dolgozom.
– És akkor mi van? – húzta félre a száját. – A munkájáért megkapja a pénzét. Az ebéd nem tartozék a rongyához.
Ránéztem a csészére, amelyet szándékosan távolabb tett tőlem, mintha a tea is beszennyeződhetne attól, hogy a közelemben van. Nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne vágjak vissza azonnal. Nem egy tányér levesért jöttem ide, hanem azért, hogy megtudjam, mi zajlik a saját éttermeimben.
– Hogy hívják? – kérdeztem.
– Erika – mondta nyomatékosan, kihúzva magát. – De mi köze hozzá?
– Szeretném megjegyezni.
– Akkor inkább azt jegyezze meg – hajolt közelebb –, hogy az én termemben nem szokás felesleges kérdéseket feltenni.
Fogalma sem volt róla, hogy ez a terem, az a kopott személyzeti asztal, a fal mögötti konyha és az egész étteremhálózat hozzám tartozik. És egyelőre jobb is volt, hogy nem tudta.
Katalinnak hívtak. Ötvennyolc éves voltam, és az évtizedek alatt megtanultam különbséget tenni a kimerült ember és a pimasz között. Erika nem fáradt volt. Ő egyszerűen biztos volt benne, hogy bármit megengedhet magának.
Négy étteremből állt a hálózatom. Egy apró kávézóval indítottam annak idején, ahol magam vettem át az árut, én mostam a zöldségeket, és esténként az utolsó bankjegyig megszámoltam a bevételt. Később az üzlet kinőtte magát, én pedig lassan hátrébb léptem a napi irányításból.
Az utóbbi három évben az unokaöcsém, Gábor foglalkozott mindennel. Harminchat éves volt, gyorsan beszélt, drága órát hordott, remekül tudott meggyőzni másokat, és mindig kifogástalanul rendezett kimutatásokat tett le elém.
Az ő beszámolói szerint a dolgozók elégedettek voltak, a vendégek visszajártak, a költségek nem szaladtak el, a ritka panaszok pedig többnyire olyanoktól érkeztek, akik nem akartak rendesen dolgozni. Csakhogy egy ideje ezek a jelentések túlságosan simának tűntek. Olyan szabályosnak, mintha nem az élet írta volna őket, hanem vonalzóval húzták volna meg minden sorukat.
Aztán kaptam egy névtelen borítékot. Nem volt rajta feladó, csak a nevem. Belül a személyzeti étkeztetésről készült elszámolás másolata lapult, mellette egy rövid üzenettel: „Menjen el a Kertész utcai étterembe egyszerű takarítónőként.”
Elmentem.
A leánykori nevemet használtam, egy alvállalkozón keresztül vállaltam el egy ideiglenes műszakot, felvettem egy régi kabátot és kendőt. A hajamat eltűztem, a szemüvegemet levettem. Így még az sem ismert volna fel, aki korábban tárgyalásokon ült velem egy asztalnál.
Az első órákban csendben mostam fel a vendégteret, letöröltem az ablakpárkányokat, kivitettem a szemetet. A többiek óvatosan méregettek, ahogy az új embereket szokták, akiknek még senki sem magyarázta el, miről nem szabad kérdezősködni.
Anita, az alacsony, fáradt arcú szakácsnő végül odalépett hozzám, és szó nélkül letett elém egy pohár teát.