— Anya, ez a ház nem a tiéd — mondta Péter halkan, de olyan hangsúllyal, amiből érezni lehetett: most nem fog meghátrálni.
— De hát egy család vagyunk! — csattant fel az anyja.
— Pont ezért kellett volna előbb megkérdezned minket.
Másnap Péter egyenként felhívta a rokonságot. Anna a konyhából hallotta a hangját: nyugodtan beszélt, mégis minden szava határozott volt.
Mindenkinek elmondta, hogy félreértés történt. A meghívás nem tőlük származott, legalábbis nem az ő beleegyezésükkel. A házuk nem ingyenes üdülő, és a pihenésüket Annával közösen szeretnék beosztani, nem mások elvárásai szerint.
Akadtak, akik zavarba jöttek, és rögtön bocsánatot kértek. Júlia néni például felsóhajtott a telefonban:
— Mi tényleg nem tudtuk, hogy Erika ezt magától intézte el.
Mások sértődötten fogadták a hírt. Különösen az unokahúg, aki addigra már megvette a jegyeket.
Az anyósa viszont óriási jelenetet rendezett. Fel-alá járkált a nappaliban, hadonászott, az arca vörös volt a dühtől.
— Ez mind miattad van! — kiabálta Annára mutogatva. — Irigy vagy! Hálátlan! Befogadtalak a családba, te meg elüldözöd a rokonaimat!
Csakhogy ezúttal senki sem állt mellé. Péter sem puhult meg, nem próbált békíteni, nem mondta azt, hogy „jó, majd valahogy megoldjuk”. Egyszerűen kitartott Anna mellett.
Reggel kivitte az anyját az állomásra. Anna is kiment elköszönni, és a kezében egy termoszt tartott, tele friss kávéval az útra.
Az indulás előtt az anyósa még utoljára megpróbálta megszégyeníteni.
— Egyszer még megbánod ezt. Majd egyedül maradsz, és senki sem fog segíteni.
Anna nem kapta fel a vizet. Egyenesen az asszony szemébe nézett.
— Nem. Túl sokáig dolgoztam ezért a házért. Most már nyugalmat szeretnék. Csendet. Ennyi az egész.
Néhány hét elteltével minden visszazökkent a maga rendjébe. A reggeleket többé nem szakították félbe hangos beszélgetések, követelőzések és idegen lépések a folyosón.
Anna újra a verandán itta a kávéját. Nézte a tengert, a víz fölött köröző sirályokat, hallgatta, ahogy a szél végigsuhog a fenyők között.
Péter a kerttel foglalkozott. Új rózsákat ültetett, amelyeket Anna rendelt egy faiskolából.
— Gyönyörűek lesznek — mondta, miközben a telefonján mutatta a fajták képeit.
Esténként halat sütöttek az udvaron, és együtt figyelték, ahogy a nap lebukik a víz mögött. Néha barátokat is meghívtak egy-egy hétvégére.
A rokonok később is jöttek látogatóba. De már csak meghívásra, és legfeljebb néhány napra. Még az anyósa is megjelent ősszel — három napra, egy teljes hónappal korábbi egyeztetés után.
A házat többé nem nevezte romhalmaznak. Igaz, háziasszonyként sem viselkedett benne.
— A májusi hosszú hétvégére eljöhetnék? — kérdezte indulás előtt.
— Persze, anya — felelte Péter. — Csak szólj előre. Legalább három nappal korábban.
Anna pedig elmosolyodott, miközben a saját tengerét nézte.