Az este fonnyadó bazsarózsák és újramelegített vacsora illatával telt meg. Pontban hétkor értem haza, pedig egész nap azt hajtogattam magamnak, hogy ma addig maradok az irodában, amíg mindent le nem gyűrök. Csakhogy a dátum nem engedett alkudozást: tíz éve mondtuk ki egymásnak az igent. Tíz esztendő alatt én valamiféle önműködő, önmagát is tisztító, többfunkciós túlélőgéppé alakultam, Gábor pedig örök önkeresővé vált, aki éppen semmilyen konkrét tevékenységgel nem volt elfoglalva.
A fehér rózsacsokor finoman csiklandozta a könyökömet. Én választottam ki, ugyanannál a metrómegálló melletti virágosnál, ahol valaha, a hidegtől és a boldogságtól reszketve, akciós nyakkendőket vettem neki az első állásinterjúira. Ma már nyakkendőkre semmi szükség nem volt. Gábor jó ideje nem hordott mást, csak otthoni melegítőt és olyan pólókat, amelyeken fennkölt feliratok hirdették: „Vezetésre születtem”.
Az előszobában égett a lámpa, mégis gyanús csend ült a lakáson. Nem morajlott a tévéből az esti meccs, nem sercegett serpenyő a konyhában. Az utóbbi időben egyébként is ő végezte ott a szertartásokat, mert én rendszerint túl későn és túlságosan kifacsarva vánszorogtam haza ahhoz, hogy még eljátsszam a tűzhely őrangyalát.
Gábor a nappali asztalánál ült. Előtte egy üveg bor állt, amelyet még a legutóbbi közös opatijai utunkról hoztunk, mellette két pohár és egy vékony, bőr irattartó. Túl hivatalos volt egy otthoni vacsorához. És túlságosan baljós.
Inget viselt.
Ekkor bennem valami halkan megcsendült, aztán elpattant. Inget vett fel. Pont azt, amelyet három évvel korábban vásároltam neki, amikor egy nagy informatikai céghez ment állásinterjúra. Az interjút látványosan elrontotta, majd mindent a „túlzó elvárásokkal” rendelkező HR-es lányra fogott, az ing pedig azóta is ott lógott a szekrényben, néma vádként.
— Ülj le, Nóra — mondta.
A hangja idegenül csengett, túlságosan kimért volt, mintha egy vidéki színész végre megkapta volna élete főszerepét, és most minden szótagot ünnepélyesen akarna kiejteni.
— Komolyan beszélnünk kell.
Szó nélkül letettem a csokrot az asztal szélére. A rózsák esetlenül, szétesve zuhantak oldalra, néhány szirom azonnal lehullott a fényesre lakkozott lapra.
— Hallgatlak.
Gábor az irattartót az asztal közepére tolta. A mozdulat egyszerre volt nagyvonalú és birtokló, mintha máris ő rendelkezne mindennel, ami közöttünk valaha közösnek számított.
— Meghoztam a döntést. Beadom a válókeresetet.
A világ nem robbant fel. Nem szakadt be alattam a padló, nem dőlt rám a plafon. Csak minden hirtelen tompább lett, mintha valaki nullára tekerte volna a valóság hangerejét. Éreztem, ahogy a vér lassan kifut az arcomból, és dermedt maszkká feszülnek a vonásaim.
— Miért? — kérdeztem.
Szinte büszke voltam magamra, amiért a hangom nem remegett meg.
Gábor nagyot sóhajtott, majd megdörzsölte az orrnyergét. Ez volt a védjegyszerű nagy mártírmozdulata, amellyel általában azt kísérte, amikor arról beszélt, hogy a világ már megint nem ismerte fel a benne szunnyadó zsenit.
— Miattad, Nóra. Te törtél össze. A sikered, az állandó elfoglaltságod, a pénzed. Már nem tisztelsz engem. Nem látsz bennem férfit. Ebben a lakásban én csak egy üres hely vagyok, egy funkció. És én ezt nem bírom tovább.
Néztem őt, és próbáltam a sértett király újonnan felvett álarca mögött felfedezni valami ismerőset. Hiába. Egy teljesen idegen ember ült velem szemben, aki valamiért az én lakásomban lakott, az én pénzemen evett, és az én ágyamban aludt.
— Elkészítettem egy megállapodástervezetet — folytatta, miközben kinyitotta a mappát. — Ne csináljunk ebből cirkuszt, jó? Ügyvédek és hisztéria nélkül. Emberi módon. Te okos nő vagy, tudod, miről beszélek.
Elém csúsztatott egy papírlapot. Végigfutottam az első sorokon, és belül jeges üresség terült szét bennem.
A lakás, amelyet három évvel ezelőtt hitelre vettem, amikor az aktuális startupja szappanbuborékként pukkant szét, teljes egészében őt illette volna. A jelzáloghitel törlesztése viszont továbbra is nálam maradt, mivel a hitelszerződés az én nevemen futott.
Aztán ott szerepelt egy havi „erkölcsi kártérítés” is, a megyei létminimum háromszorosának megfelelő összegben, amelyet köteles lettem volna fizetni neki egészen addig, amíg újra meg nem házasodik.
Külön pontban következett az anyja, Mária anyagi támogatása, „a megszokott életvitel fenntartásához szükséges aktuális költségeknek megfelelő mértékben”.
Felnéztem a papírból.
— Gábor, ezt te most komolyan gondolod?
Bólintott. A szemében egy pillanatra valami mohó izgalom villant. Olyan volt, mint egy vadász, aki sarokba szorította a zsákmányt, és már előre élvezi, hogyan osztja majd fel.
— Te erős vagy, Nóra. Mindig is az voltál. Mi viszont egyszerű emberek vagyunk. Nem hagyhatsz csak úgy magunkra minket. Vagy talán nem tudod eltartani a szeretett anyósodat? Hiszen ő mindig úgy bánt veled, mintha a lánya lennél.
Az utolsó mondat annyira torzan hangzott, hogy majdnem hangosan felnevettem.
— A lánya? Aki ezek szerint köteles titeket, ahogy te mondod, eltartani?
— Ne kapaszkodj minden szóba. Pontosan érted, miről van szó. Anyával hozzászoktunk egy bizonyos életszínvonalhoz. Most elengedni minket egyszerű aljasság lenne.
Lassan hátratoltam a székemet, felálltam, és az ablakhoz léptem. Az üvegben egy harmincnégy éves nő tükörképe nézett vissza rám: karikás szemek, kifogástalan frizura, amelyet reggel gépiesen készített el, miközben határidőkön járt az esze, nem pedig azon, hogy estére a férje azt ajánlja majd neki, válás után önként legyen a család fejőstehene.
— És ha nemet mondok?
Gábor elfintorodott.
— Akkor bíróság lesz. Hosszú és mocskos. Te is tudod, hogy én is fogadhatok ügyvédet. Vannak bizonyítékaim arra, hogy az elhanyagolásoddal depresszióba hajszoltál. Anya tanúskodni fog. A szomszédok is elmondják majd, hogy szinte soha nem vagy otthon. A házasság partnerség, Nóra, te pedig a partneri kötelességeidet csúnyán elbuktad.
Visszafordultam felé. A halántékom lüktetett, de egyenesen tartottam a hátam.
— És a te partneri kötelességeid? — kérdeztem halkan. — Azokat teljesítetted az elmúlt öt évben?
Megvonta a vállát, és elnézett mellettem.
— Kerestem önmagam. Egy alkotói válság nem tréfa. Próbálj meg te együtt élni valakivel, aki támogatás helyett folyton csak azt kérdezi: mikor találsz munkát, mikor kezdesz végre pénzt keresni. Nem a projekted vagyok, Nóra. A férjed vagyok.
Felemeltem az egyik poharat az asztalról, és lassan a padlóhoz vágtam. Az üveg csattanása élesen hasított bele a csendbe. Gábor összerezzent, hátrahőkölt.
— Megőrültél? Mit művelsz?!
Nem válaszoltam. Kimentem a nappaliból, magam mögött szorosan becsuktam a hálószoba ajtaját, és leültem az ágy szélére. Zúgott a fülem, a szívem valahol a torkomban vert. De a zaj legmélyén, a döbbenet és a fájdalom alatt lassan felébredt egy másik hang. Hideg volt, számító és dühös.
Összefogtam a hajamat, kinyitottam a laptopot, és beléptem a közös felhőtárhelyünkre. A „Család” nevű mappában Gábor a „zseniális” üzleti terveinek szkennelt változatait és boldog pillanatainkról készült fényképeket őrizgetett. Én egészen mást tartottam ott: pénzügyi kimutatásokat, bankszámlakivonatokat, hitelszerződéseket. Létrehoztam egy új, jelszóval védett mappát, és módszeresen elkezdtem átmásolni oda minden egyes fájlt.
A falon túlról hallottam, hogy Gábor telefonál valakivel. A hangja izgatott volt, szinte vidám. A fülemet a hideg falhoz szorítottam, és elkaptam a mondat végét:
— Ne aggódj, anya, kezes bárány lesz. Majd megtöröm. Aki ebben a házban keres, az fizessen is. Én pedig megérdemlem, ami jár.
Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Tehát anya. Tehát együtt beszélték meg. Tehát a házasságom időközben családi vállalkozássá alakult, amelynek célja az én kifosztásom, csak épp én tudtam meg utoljára.
Rendben, Gábor. Rendben, Mária. Háborút akartatok. Csak arról fogalmatok sincs, kivel kezdtetek ki.
Reggel úgy ébredtem, mintha ólmot öntöttek volna a fejembe, de az első lépés kristálytisztán állt előttem. Ügyvédre volt szükségem. Nem egyszerű jogászra, hanem cápára; olyanra, aki cafatokra tép bármilyen érvet, és ha arra kerül a sor, nem finnyáskodik a piszkosabb módszerektől sem. Eszter Makai, az egyetemi barátnőm pontosan ebben a súlycsoportban játszott. Két éve nem találkoztunk, de a mi kapcsolatunk soha nem igényelt napi locsolást. Valami szilárdabb tartotta életben, mint a hétköznapi csevegések.
Írtam neki egy rövid üzenetet: „Tanács kell. A férjem úgy döntött, a válás remek alkalom arra, hogy élethosszig tartó rabszolgaságba taszítson. Ma hatkor nálad leszek.”
Egy percen belül megérkezett a válasz: „Gyere. Hozz minden iratot. És konyakot.”
Eszter irodája egy magas épületben volt, ahonnan üvegfalakon át rá lehetett látni a városra. Amikor beléptem, éppen egy telefonbeszélgetés végén járt, és közben dühösen rágcsált egy cukorkát.
— Nórikám — fújta ki a levegőt, majd felpattant az íróasztala mögül, és úgy ölelt magához, hogy a bordáim is beleroppantak.