Anna próbált higgadt maradni, de a hangja mégis megremegett.
— De hát erről szó sem volt… Nekünk is megvannak a terveink…
Az anyósa csak legyintett, mintha valami apró kellemetlenségről lenne szó.
— Ugyan már, ne légy ilyen szűkmarkú. Ekkora házban mindenkinek jut hely.
Közben már húzta is maga után a bőröndjét a hálószoba felé, amelyet Anna és Péter saját szobájuknak szántak. Anna gyorsan utánaindult, de mielőtt bármit mondhatott volna, újabb mondat csapódott elé.
— Ja, és egyébként már szóltam a rokonoknak is a házatokról. El sem tudod képzelni, mennyire örültek!
Anna úgy érezte, egy pillanatra megszűnik a talaj a lába alatt.
— Milyen rokonoknak?
— Hát a mieinknek. A nővéremnek, az unokaöcséknek, a családnak. Olyan régen jártak már a tengernél.
Lassan kiderült, hogy az anyósa nem egyszerűen eldicsekedett a nyaralóval, hanem több családnak is megígérte az ingyenes pihenést. Egy hét múlva érkezett volna a nővére a férjével, a két felnőtt gyereke a házastársaikkal, valamint két unoka.
Összesen nyolc ember.
És közülük senki sem tartotta szükségesnek, hogy megkérdezze a ház tulajdonosát.
Sőt, az anyósa már a szobákat is kiosztotta fejben. A nagy hálót magának szánta. A gyerekszobát azoknak a rokonoknak, akik gyerekekkel jöttek volna. A vendégszobát a másik párnak.
— És mi Péterrel hol alszunk? — kérdezte Anna alig hallhatóan.
— A verandára be lehet tenni egy összecsukható ágyat. Vagy ott a nappaliban a kanapé. Ne kényeskedj már, nem örökre jönnek.
Este megérkezett Péter. Anna már a motor ismerős hangjából tudta, hogy ő az, és kinézett az ablakon. A férje a fenyők alatt állította le az autót; látszott rajta, hogy hosszú munkanap van mögötte.
Az anyósa azonban elsőként sietett az ajtóhoz, közben gondosan lesimította a ruhája ráncait.
— Péterkém! — kiáltotta, és már ölelte is a fiát. — Képzeld el, én csak össze akartam hozni a családot, a feleséged meg jelenetet rendezett. Nem akarja beengedni a rokonokat!
Anna nem kezdett magyarázkodni. Csak elővette a telefonját, és némán Péter kezébe adta. A kijelzőn a családi csoportban aznap reggel elküldött üzenet világított:
„Gyertek mindannyian. A ház hatalmas, bőven lesz hely. Anna örülni fog a vendégeknek.”
Péter végigolvasta az üzeneteket. Az arca lassan elkomorult. Aztán felnézett az anyjára.
— Te engedély nélkül hívtál ide embereket?
— Ugyan, mi ebben a nagy dolog? — vont vállat az asszony.
— Te osztottad be a szobákat is?
— Persze. Valakinek kézben kellett tartania a szervezést.
— Még a mi hálószobánkat is?
— És azzal mi a baj? Nekem kényelmes hely kell, fáj a hátam.
Az anyósa szemmel láthatóan nem készült fel arra, hogy a fia ilyen kérdéseket tesz fel neki. Megszokta, hogy Péter végül mindig ráhagy mindent.