— Lilla, te teljesen elvesztetted az eszed?
— Épp ellenkezőleg. Most tértem magamhoz igazán — felelte, és határozott mozdulattal az ajtó felé intett. — Nem fogom tovább eltűrni, hogy a saját otthonomban lábtörlőnek nézzenek, és semmibe vegyék azt, amiből élek. Csomagoljatok össze, és távozzatok.
— Lilla, ezt nem mondhatod komolyan — lépett közelebb Márk, és megpróbálta megérinteni a karját, de a nő azonnal hátralépett.
— Dehogynem. Ennél komolyabban semmit sem gondoltam még. Kaptok egy órát, hogy összeszedjétek a dolgaitokat.
— Ő az anyám! — fakadt ki Márk. — Hová menjen? Nincs más helye!
— Ezen akkor kellett volna gondolkodnia, amikor úgy döntött, hogy az én lakásomban osztogat parancsokat — Lilla keresztbe fonta maga előtt a karját. — Egy óra. Ha addig nem mentek el, rendőrt hívok, és hivatalosan távolíttatlak el benneteket.
Erzsébet felháborodva tárta szét a karját.
— Márk, hallod ezt? Hallod, hogy mer velem beszélni?
— Anya, kérlek, próbálj megnyugodni… — Márk zavartan fordult felé, láthatóan azt sem tudta, kinek az oldalára álljon.
— Megnyugodni? — csattant fel Erzsébet. — Hiszen kidob minket! Az utcára akar tenni!
— Nem az utcára — vágta rá Lilla fagyos nyugalommal. — Visszamehettek abba a vidéki házba, ahonnan ideköltöztetek. Vagy béreltek valahol lakást. Nekem mindegy, hogyan oldjátok meg. De itt nem maradtok tovább.
Ezzel hátat fordított nekik, bement a szobájába, és magára zárta az ajtót. A túloldalról még sokáig átszűrődött a felháborodott beszéd, a nehéz léptek zaja, majd egy-egy csattanás, ahogy valaki idegesen nekiment egy ajtónak vagy szekrénynek. Lilla leült a gépe elé, de képtelen volt azonnal munkához látni. Az ujjai reszkettek, a mellkasában még mindig vadul vert a szíve.
Körülbelül húsz perc telhetett el, amikor meghallotta, hogy Márk előszedi és húzni kezdi a bőröndöket. Erzsébet közben panaszos hangon sírdogált, időnként látványosan szipogott, de végül ő is pakolni kezdett. Lilla az íróasztalánál ült mozdulatlan arccal, és hallgatta, ahogy az addig őt elnyomó jelenlét lassan zsákokba, táskákba és bőröndökbe kerül.
Újabb hosszú percek múltán kopogás hallatszott.
— Lilla… nyisd ki.
Felállt, elfordította a kulcsot, és résnyire tárta az ajtót. Márk állt előtte, a szeme vörös volt, az arca fáradt és összetört.
— Tényleg azt akarod, hogy elmenjek? — kérdezte rekedten.
— Igen.
— És… végleg?
Lilla nem nézett félre.
— Igen.
Márk lassan bólintott. Mintha még várt volna valamire, egy utolsó engedményre, egy gyenge pillanatra, amelybe belekapaszkodhat. De Lilla nem adott neki ilyet. A férfi végül megfordult, és kiment az előszobába. Lilla utána lépett.
A folyosón sorakoztak a csomagok: bőröndök, szatyrok, egy kabátokkal telepakolt táska. Erzsébet éppen magára rángatta a kabátját, közben olyan hangosan szipogott, mintha színpadon állna.
— Majd meglátjuk, ki marad melletted! — sziszegte búcsúzóul. — Az ilyen nőket végül minden férj elhagyja!
Lilla nem válaszolt. Márk kinyitotta a bejárati ajtót, kivitte a csomagok egy részét a lépcsőházba, aztán visszajött az anyjáért. Erzsébet felemelt állal, sértett méltósággal vonult el Lilla mellett, mintha nem őt küldenék el, hanem ő távozna győztesként.
Aztán becsukódott az ajtó.
Lilla egyedül maradt a lakásban.
Néhány percig csak állt a nappali közepén, és a csendet figyelte. Nem hallatszott gúnyos megjegyzés, nem csapódott ki senki a konyhából, nem érkezett újabb szemrehányás. Senki nem lépte át engedély nélkül a határait. Csak a hűtő egyenletes, halk zümmögése szűrődött ki a konyhából.
Odament az ablakhoz, és lenézett az utcára. Márk és Erzsébet éppen a csomagokat emelték be az autóba. Még tettek néhány fordulót, majd beszálltak. Pár pillanattal később a kocsi elindult, és eltűnt a házak között.
Lilla visszament a szobájába. Leült a számítógép elé, és a monitorra nézett. A félbehagyott munka ott várta: a lábléc javítása, a mobilnézet finomítása, majd az egész feltöltése a szerverre. Legfeljebb három-négy óra, ha végre senki nem zavarja meg.
Megmozgatta az ujjait, maga elé húzta a billentyűzetet, és lassan belemerült a feladatokba. A gondolatai fokozatosan kitisztultak, a keze megnyugodott. Elemeket igazított a képernyőn, árnyalatokat választott, átnézte a kódot, javította a hibákat.
Nem rontott rá senki ordítva. Senki nem követelte, hogy azonnal hagyjon félbe mindent, és menjen bevásárolni. Senki nem nevezte önzőnek, hálátlannak vagy lustának azért, mert dolgozni mert.
Egészen este tízig ült a gép előtt. Végül elkészült a projekt, feltöltötte a szerverre, majd elküldte az ügyfélnek. Amikor megnyomta a küldés gombot, hátradőlt a székben, és lehunyta a szemét.
Igen, mostantól egyedül volt. Férj nélkül, a megszokott családi keret nélkül. De visszakapta azt, ami talán mindennél fontosabb volt: a saját életét, a saját terét, a döntés jogát. Többé senki nem fogja megmondani neki, hogyan éljen a saját otthonában.
Felállt, kiment a konyhába, és teát készített. A bögrével az asztalhoz ült, kinézett az ablakon. A város fényei apró, remegő pontokként ragyogtak, valahol messzebb elhaladt egy autó.
Csend volt.
Béke.
Szabadság.
A telefon néma maradt. Márk nem kereste.
És Lilla először hosszú idő óta jól érezte magát.