— Ezt nagyon felfújod — vágta rá Márk. — Anya csak azt szeretné, ha rend lenne körülötte.
Lilla keserűen legyintett, aztán szó nélkül visszavonult a dolgozószobába. Már rég belátta, hogy ilyen hangulatban semmi értelme magyarázkodni.
A következő napokban a házban egyre sűrűbb lett a levegő. Erzsébet úgy mozgott a lakásban, mintha mindig is ő rendelkezett volna benne, Lilla pedig mind jobban bezárkózott. Márk látszólag igyekezett nem belekeveredni a vitákba, de amikor dönteni kellett, szinte kivétel nélkül az anyja mellé állt.
Aztán elérkezett a szombat. Lillának aznap különösen fontos munkája volt: egy építőipari vállalkozás céges honlapját kellett véglegesítenie. Estére mindenképpen át kellett adnia az anyagot, mert ha csúszik, nemcsak az ügyfelet veszti el, hanem a kialkudott díjat is. A feladat nagy volt, sok apró részlettel, és olyan figyelmet kívánt, amely mellett nem fért bele semmiféle zavarás.
Reggel hétkor már talpon volt. Gyorsan megivott egy kávét, bezárta maga mögött a szoba ajtaját, és leült a számítógép elé. Az idő szinte észrevétlenül folyt ki a kezei közül. Lilla megszakítás nélkül dolgozott, még reggelizni sem ment ki a konyhába. A telefonját kijelzővel lefelé tette maga mellé, hogy se üzenet, se értesítés ne rángassa ki a ritmusból.
Dél körül már majdnem végzett a főbb oldalakkal. Hátra volt még a lábléc rendbetétele, a mobilnézet ellenőrzése és a teljes anyag feltöltése a szerverre. Hátradőlt egy pillanatra, megropogtatta a vállát, átdörzsölte elgémberedett nyakát, majd felvette a telefonját, hogy belenézzen a munkahelyi csevegésekbe. Abban a másodpercben kivágódott az ajtó, olyan erővel, hogy nekicsapódott a falnak.
Márk állt a küszöbön. Az arca vöröslött, az ujjai ökölbe szorultak.
— Mi van, munkabeszüntetést tartasz?! — förmedt rá. — Anya egyedül szakad meg odakint, te meg itt ücsörögsz, és a telefonodat bámulod!
Lilla lassan elsötétítette a kijelzőt, aztán felemelte a tekintetét a férjére. Pár másodpercig csak nézte, mintha nem lenne biztos benne, hogy jól hallotta.
— Tessék? Mit mondtál?
— Azt, hogy elég volt a semmittevésből! — emelte még magasabbra a hangját Márk. — Anya reggel óta talpon van, főz, pakol, takarít, te pedig idebent kényelmesen elvagy a telefonoddal!
Lilla felállt a székről. A hangja nem remegett, inkább jeges és metsző volt.
— Nem szórakozom a telefonommal. Dolgozom. Öt órája egyfolytában egy sürgős munkán, ami pénzt hoz ebbe a lakásba.
— Ugyan már, miféle munka ez? — legyintett Márk megvetően. — Ülsz az internet előtt. A munka az, amikor az ember bemegy egy munkahelyre, ahogy én is. Te meg itthon terpeszkedsz, és még neked áll feljebb!
— Én is annyit keresek, mint te! — csattant fel Lilla, és érezte, ahogy a dühe végigfut rajta. — Az én megbízásaimból fizetjük a számlákat, az ételt, a ruhákat. Vagy azt képzeled, magától kerül pénz a kasszába?
— Ne kiabálj velem! — ordította Márk. — Önző vagy, Lilla! Csak saját magaddal törődsz. Neked a család már semmit nem számít!
— Család? — Lilla közelebb lépett hozzá. — Te ezt nevezed családnak? Anyád parancsolgat, beleszól mindenbe, megaláz a saját otthonomban, te pedig még asszisztálsz is hozzá! Ez nem családi élet, Márk, hanem lassú kínzás.
— Hálátlan vagy! — vágta rá a férfi. — Anya értünk dolgozik, segíteni próbál!
— Nem segít, hanem akadályoz! — felelte Lilla. — Belemászik a munkámba, a dolgaimba, az egész életembe!
Ekkor Erzsébet is megjelent az ajtóban. A kezét egy konyharuhába törölgette, az arcán sértett aggodalom ült.
— Mi ez a lárma? Márk fiam, minden rendben van?
— Anya, Lilla megint jelenetet rendez — váltott Márk azonnal panaszos, már-már gyerekes hangra.
— Sejtettem! — Erzsébet szeme szigorúan villant a menyére. — Semmi tisztelet az idősebbek iránt, semmi megbecsülés a férje felé! Te egyáltalán tudod, hogyan kellene viselkednie egy asszonynak? A feleség dolga az, hogy támogassa az urát, rendben tartsa a házat, nem pedig egész nap a gép előtt üljön!
Lillában ekkor mintha elpattant volna valami. A hetek óta gyűlő megaláztatás, kimerültség és elfojtott düh egyszerre tört elő belőle.
— Elég! Ennyi volt! Mindketten takarodjatok ki az én lakásomból!
A szobára dermedt csend borult. Márk és Erzsébet mozdulatlanul meredtek rá, mintha nem is értették volna a szavait.
— Micsoda? — Márk tért magához elsőként.
— Jól hallottad: menjetek el innen! — mondta Lilla nyugodtan, de olyan keménységgel, amely nem tűrt ellentmondást. — Ez a lakás az enyém. Az én otthonom, én vagyok itt a házigazda, és én döntöm el, ki lakhat itt!