Ült ott nyugodtan, és teát kortyolt egy vastag falú pohárból.
– Na? – kérdezte, de fel sem nézett rám.
– Nem volt esküvő.
– Látom. Azokon a menyasszonyokon, akiknek megtartották az esküvőjét, máshogy áll a járás. Te úgy mész, mint aki egy égő pajtából mentette ki a varrógépet.
Letettem a csomagot az asztalra.
– Szétszedhetem itt?
– Nemcsak lehet. Kell is.
Ilona odalépett, ujjai közé fogta az anyagot, végigsimított rajta.
– Szép munka.
– Az volt.
– A munka most is szép. Nem a varrás hibázott, Eszter. Hanem az az ember, aki azt hitte, hogy egy ruha máris tulajdonjogot ad fölötted.
Leültünk egymás mellé. Ő a oldalvarrást bontotta, én a gombokat szedtem le. Nem beszéltünk nagy szavakkal, nem volt dráma. Csak a cérna halk pattanása hallatszott, meg az eső kopogása a bádog előtetőn.
Anyám akkor hívott, amikor éppen gondos tekercsbe csavartam a csipkét.
– Hogy vagy?
– Élek. Dühös vagyok. De rendben.
– Elment hozzád?
– Igen. De nem engedtem be.
– Jól tetted.
– Anya… szégyellsz engem?
Erre szinte felháborodott.
– Azt szégyellem, hogy nem kérdeztem meg előbb, boldog vagy-e. Minden más miatt nincs mit szégyellnem.
Mire hazaértem, már szemerkélni kezdett az eső. A kapualjnál Mária várt. Esernyő nélkül állt ott, a frizurájából kiszabadultak a hajszálak, az arca szürkésnek, fáradtnak tűnt.
– Eszter – szólított meg. – Beszélnünk kell.
– Nem. Nekünk már nem kell.
– Fiatal vagy, hirtelen természetű. Fel sem fogod, mit művelsz. Gábor szenved.
– Akkor tanuljon bele.
Összeszorította a száját.
– Egy lakás nem fog boldoggá tenni.
– Lehet. De legalább nem kéri tőlem, hogy adjam el magam valaki más kényelméért.
– Kegyetlen vagy.
– Nem. Csak most először hallottak tőlem nemet, és ezt összekeverik a kegyetlenséggel.
Egy lépéssel közelebb jött.
– Gábor jó ember.
– Akkor legyen jó ember az én lakásom nélkül.
Mária elfordította a fejét. Látszott rajta, hogy mondana valami éleset, valami megszokottan bántót, de az udvar üres volt, nem akadt közönség, és a szavak ettől elvesztették az erejük felét.
– Szeretett téged – mondta végül.
– A szeretet nem úgy érkezik, hogy az anyakönyvvezető előtt még odatolnak eléd egy papírt aláírásra.
Kikerültem, és bementem a lépcsőházba.
Többé nem jöttek. Néhányszor még csörgött a telefonom, aztán az is elmaradt. Az étteremmel, a vendégekkel és a lemondásokkal nélkülem birkóztak meg. Gábor a szomszédon keresztül vitte el a dobozait az erkélyről; fel sem jött hozzám. A kulcsait visszaadta, bár azok addigra már úgysem nyitottak semmit.
Azt hittem, jobban fog fájni. De a fájdalom inkább olyan volt, mint amikor az ember megszúrja magát egy gombostűvel: hirtelen, sértő, éles, de legalább rögtön tudni lehet, honnan kell kihúzni.
A lakás lassan elfelejtette Gábort. Eltűnt a bögréje, amelyen az állt: „a ház ura”. Kidobtam a papucsát is, amit magának vett, és úgy hagyott az ajtó mellett, mint egy közelgő beköltözés előőrsét. Levettem a falról a naptárt, amelyen piros filccel bekarikázta az esküvő napját. A helyére egy régi, fából készült cérnaorsót akasztottam, amit a műhelyben találtam. Nagy volt, sötétre kopott, az egyik oldalán kicsorbulva. Valamiért sokkal inkább illett a falamra, mint bármelyik naptár.
A ruhát nem dobtam ki. A vastag szaténból huzatot varrtam a varrógépre. A csipkéből függöny lett a munkasarok apró ablakára. A gombokat egy üvegbe szórtam. Az uszály sokáig külön hevert, amíg egyszer csak rá nem jöttem, mi legyen belőle.
Egy olyan napon, amikor nem volt sürgős megrendelésem, az ablakhoz húztam a keskeny fa széket. Ugyanazt, amelyen Gábor valaha üldögélt, a telefonját görgette, és odavetette:
– Eszter, ugyan kinek kellenek ezek az átalakítások? Inkább kereshetnél valami rendes munkát.
A szék erős volt, csak az ülőlapja kopott meg. Bevontam a menyasszonyi uszály anyagával. A fehér szatén simán feszült rá, egyetlen ránc nélkül. A szélén végigvezettem egy finom varrást. Nem tettem rá rózsát, csipkét vagy masnit. Csak tiszta, világos felület maradt.
Amikor elkészültem vele, a varrógép mellé állítottam. Leültem, lenyomtam a pedált, és meghallottam a gép egyenletes járását. Magabiztosan öltött tovább, mintha ő is arra várt volna, hogy végre kivigyem a lakásból a fölösleges zajt.
Az asztalon új munka feküdt: egyszerű kék ruha egy nőnek, aki a próbán csak ennyit mondott:
– Olyat szeretnék, amiben önmagam lehetek.
Elmosolyodtam. Ezt a feladatot pontosan értettem.
Odakint az eső után kivilágosodtak a tetők. Valahol, az étterem melletti fűben talán még mindig ott hevert a gyűrűm. Lehet, hogy megtalálta a takarító. Lehet, hogy begurult egy bokor alá. Már nem számított. Az a gyűrű egy olyan ígéretről szólt, amely soha nem is létezett igazán. Az ablak melletti szék viszont arról a helyről, amelyet meghagytam magamnak.
Leengedtem a talpat az anyagra, és elindítottam az első öltéssort.
Többé nem szabtam magam mások mintájára.