Az étterem bejáratánál közben már zúgott a násznép. Valaki felháborodottan magyarázott, mások összesúgva találgattak, néhányan taxit próbáltak fogni. Mária asszony hangja mindenkin átvágott:
– A lánynak kiborultak az idegei. Majd mindent elrendezünk.
Anyám olyan nyugodtan felelt neki, hogy még az ajtón át is tisztán hallottam:
– A lánynak lakása van. Meg esze is. A maga fiának viszont az illemmel és a tisztelettel akadnak gondjai.
A személyzeti kijáraton mentem ki. Az eső addigra szinte elállt, csak a járda csillogott nedvesen, a levegőben ázott aszfalt és hársfa illata keveredett. Júlia utánam akart jönni, de megállítottam.
– Ne – kértem. – Most egyedül szeretnék lenni.
– Biztosan menni fog?
– Már megy.
A taxit a szomszédos udvarnál intettem le. A sofőr a visszapillantóból óvatosan végigmért: hétköznapi lenruha rajtam, menyasszonyi frizura a fejemen, az ölemben pedig egy csokor fehér bazsarózsa.
– Nem úgy sikerült az ünnep, ahogy kellett volna? – kérdezte tapintatosan.
– Dehogynem – mondtam. – Épp időben véget ért.
Többet nem faggatott.
Otthon először a portásnőtől kértem el a tartalékkulcsot, amelyet vészhelyzetre hagytam nála, aztán felmentem a lakásomba. Az ajtó halkan engedett. Odabent minden pontosan olyan volt, ahogy szerettem: az ablak melletti asztalon centi hevert, a szék támláján egy félig kész blézer lógott, a párkányon bazsalikom zöldellt cserépben. Ez volt az életem. Nem nagy, néha szűk is, de az enyém.
Kicsavaroztam a régi zárbetétet, és a tenyerembe fektettem. A harmadikon lakó szomszéd egyszer megmutatta, hogyan kell kicserélni, amikor akadozni kezdett a kulcsom. Akkor még nevettem rajta.
– Nekem ruhákat kellene varrnom, nem zárakkal bajlódnom.
Ő csak legyintett.
– Egy nőnek a saját otthonában mindkettőhöz jó, ha ért.
Az új zár a komód fiókjában várakozott. Azután vettem, hogy Gábor egy reggel minden előzetes szó nélkül beállított, a saját kulcsával kinyitotta az ajtómat, és mosolyogva közölte:
– Meglepetés.
Akkor nem szóltam semmit. Csak eldugtam a dobozt az ágynemű alá. Úgy látszik, a fejem már régen értette, amit a szívem még nem akart tudomásul venni.
Sokáig kínlódtam a zárral. Ennyi idő alatt egy ruhát már rég alakra igazítottam volna, de a vasdarabokkal úgy küszködtem, mint egy kezdő tanonc. A csavarhúzó folyton lecsúszott, a csavar a földre pattant, az ujjaim sajogtak. Amikor azonban az új kulcs végre simán elfordult az új zárbetétben, aznap először mosolyodtam el.
A telefonom szünet nélkül rezgett. Gábor. Mária asszony. Ismeretlen számok. Aztán üzenetek sorakoztak egymás után.
„Ne hozd magad szégyenbe, gyere vissza.”
„A vendégek kérdezik, mit mondjunk.”
„Odamegyek, nyisd ki.”
„Magyarázattal tartozol.”
Lenémítottam a készüléket.
Nem maradt senki, akinek magyarázkodnom kellett volna.
Gábor akkor érkezett, amikor az ablakon túl a nedves udvar már sötétedni kezdett. Előbb a kaputelefont nyomta. Aztán kopogott. Végül az ajtón keresztül beszélt.
– Eszter, nyisd ki. Felnőtt emberek vagyunk. Ezt meg kell beszélni.
A varrógép mellett ültem a padlón, és a menyasszonyi ruha szélét bontottam. Nem azért, mert nem hallottam őt. Hanem mert azon a napon először végre olyasmit csinált a kezem, aminek értelme volt.
– Tudom, hogy itthon vagy – folytatta. – Ne rendezz jelenetet.
A kis ollóval apránként fejtettem a varrást, vigyázva, nehogy megsértsem az anyagot.
– Nem működik a kulcsom – változott meg hirtelen a hangja. – Kicserélted a zárat?
Hallgattam.
– Eszter, ez már nem vicces.
Az olló kattanása élesen hangzott a csendben. A cérna engedett.
– Legalább beszélni engedj be!
Odamentem az ajtóhoz, de a láncot nem akasztottam ki.
– Beszélj.
– Felfogod, mit műveltél? Emberek jöttek el, anyám majdnem rosszul lett. Nevetségessé tettél.
– Ezt nélkülem is megoldottad.
– Egy papír miatt? Egy nyomorult lakás miatt?
– Nem a lakás miatt, Gábor. Hanem azért, mert te már előre kiszámoltad, mennyit ér az életem.
A túloldalon nagy levegőt vett.
– Én családot akartam.
– Nem. Te kényelmes cserét akartál. Az én lakásomat a te nyugalmadért.
– Kiforgatod a szavaimat.
– Menj el.
– Nem megyek sehova, amíg meg nem egyezünk.
– Akkor rendőrt hívok.
Elhallgatott. Aztán tenyérrel rácsapott az ajtóra. Nem túl erősen, de a folyosói tükör így is megremegett.
– Ezt még megbánod.
– Már nem.
A léptei nem tűntek el azonnal. Még állt egy darabig, mintha arra várna, hogy megijedjek a saját elhatározásomtól. Aztán csattant a liftajtó, és a lakásban végre csend lett.
Visszamentem a ruhához. Levágtam róla a hosszú uszályt. Utána lefejtettem az ujjakról a csipkét, és külön összehajtottam. A fehér anyag engedelmesen, tisztán terült el az asztalon. Bármi lehetett még belőle: ünneplő ruha egy kislánynak, bélés egy blézerhez, takaró a próbababára. Nem minden anyag hibás azért, mert valaki rossz célra akarta felhasználni.
Amikor a műhelyben felgyulladt az első lámpa, én már a szabóasztal mellett álltam, csomaggal a kezemben. Ilonát az ablaknál találtam.