Gábor kelletlen grimaszt vágott.
– Megmutattam a lakást egy ismerősömnek. Hajlandó várni. Jó árat adna érte. Ne úgy állítsd be, mintha valami bűnt követtem volna el.
– Te beengedted a vevőt az én lakásomba?
– Ne rendezz jelenetet. Jártam már nálad, nem? Kulcsom is van.
A mellkasomban egyszerre lett dermesztően üres a hely. A kulcsok. Ugyanaz a kulcscsomó, amit tavasszal adtam oda neki, amikor beteg voltam, és megkértem, hozzon gyógyszert. Aztán nála maradt, ő pedig valahogy sosem sietett visszaadni.
– Idegen embert vittél fel az otthonomba?
– A leendő közös otthonunkba – vágta rá élesen. – És fejezd be ezt a hangnemet.
Mária asszony közelebb tolta felém a tollat.
– Eszter, egy értelmes nő nem ragaszkodik görcsösen egy erkélyes dobozhoz, ha cserébe rendes életet ajánlanak neki.
Abban a pillanatban valami régi emlék hasított belém. A szabóság szaga, a vasaló gőze, a kréta pora az ujjakon. Ilona, az első mesterem, egyszer azt magyarázta, hogyan kell kibontani egy rosszul futó varrást.
– Ne sajnáld a cérnát, Eszter. Ha az első öltésnél félremegy, az egész anyagot elhúzza. Jobb azonnal szétfejteni, mint később a tönkretett ruhán sírni.
Akkor még azt hittem, szoknyákról beszél.
Gábor felkapta a gyűrűs dobozt, felnyitotta, kivette belőle az én karikagyűrűmet, és az ujjai között forgatni kezdte.
– Zárjuk le ezt. Kimész, mosolyogsz, összeházasodunk, aztán otthon nyugodtan megbeszéljük.
– Otthon? – kérdeztem vissza. – Melyik otthonban?
– A tiédben. Egyelőre.
Ez az egyetlen szó, az „egyelőre”, volt az utolsó szál.
Kivettem a kezéből a gyűrűt. Apró volt, sima, aranyból. Együtt választottuk. Vagyis inkább Gábor választotta, én pedig rábólintottam, mert már belefáradtam az ellenkezésbe. Akkor azt mondta:
– Neked jól áll az egyszerűség.
Én meg csak arra vágytam volna, hogy egyszer az életben megkérdezze, nekem mi tetszik.
Az ablakhoz léptem. Résnyire nyitva állt, mert a szobában elfogyott a levegő. Lent, a bejárat előtetője alatt a vendégek autói sorakoztak, esőtől fényesen. A párkány szélén egy vízcsepp remegett.
Mária asszony utánam mozdult.
– Mit művelsz?
Visszafordultam feléjük. Néztem azt az asszonyt, aki fejben már berendezte a saját bútoraival a lakásomat. És néztem azt a férfit, aki biztos volt benne, hogy az anyakönyvvezető előtt kimondott igen után majd kényelmesebb, simulékonyabb és halkabb leszek.
– Gratulálok! Most sikerült elveszíteniük a menyasszonyt, a lakást és az utolsó csepp tiszteletemet is.
Azzal kidobtam a karikagyűrűt az ablakon.
Az aranykarika nekiütődött a bádogpárkánynak, vékonyan csendült egyet, aztán eltűnt valahol az ablak alatti vizes zöldben.
Mária asszony úgy sikoltott fel, mintha nem egy gyűrűt hajítottam volna ki, hanem az ő gondosan eltervezett, nyugodt öregkorát.
Gábor arca színtelenre váltott.
– Te megőrültél?
– Nem. Épp most tértem magamhoz.
Megemeltem a ruhám szegélyét, nehogy rálépjek a csipkére, és az ajtó felé indultam.
– Eszter! – Gábor elkapta a karomat. – Kint vannak a vendégek. A kollégáim. Anyád is ideért. Most mindenki előtt megszégyenítesz minket.
Lenéztem az ujjaire a csuklómon.
– Engedj el.
– Beszélni fogunk.
– Már mindent elmondtál.
Nem eresztett rögtön. Előbb még erősebben szorított, mintha azt mérné, mennyi maradt bennem a régi, engedelmes Eszterből. Aztán lassan szétnyitotta az ujjait. A bőrömön vörös nyomok maradtak utána.
A folyosón Júlia állított meg. Lila ruhát viselt, a szempillafestéke kissé elkenődött a párától.
– Hol voltál eddig? Mindenki vár. Jaj… mi történt?
– Nem lesz esküvő.
Átnézett a vállam fölött. Meglátta Gábort, Mária asszonyt a papírral a kezében, és nem kellett neki magyarázat. Az arcukból mindent kiolvasott.
– Gyere – mondta azonnal.
– Várj. Szólj anyának, hogy ne idegeskedjen.
– Majd te szólsz neki. A ruhatárnál áll, és már érzi, hogy baj van.
Anya valóban ott volt a ruhatár mellett. Alacsony alakja szinte elveszett a sötétkék kosztümben, a retiküljét két kézzel szorította maga előtt. Amikor meglátott, nem azt kérdezte, hogyan tehettem ilyet. Nem azt, hogy mit szólnak majd az emberek. Csak odalépett hozzám, és kisimított az arcomból egy kiszabadult tincset.
– Bántott?
Bólintottam.
– Menj, öltözz át. Én beszélek a vendégekkel.
– Anya, ez nem ilyen egyszerű.
– Az a bonyolult, amikor a szabásminta nem illeszkedik, a megrendelő pedig másnapra várja a ruhát. Ez csak annyi, hogy nem ő a te embered.
A menyasszonyi ruhát az étterem hátsó helyiségében vettem le, ahová Júlia behozta a hétköznapi lenvászon ruhámat és a szandálomat. A cipzár beszorult, a csipke beleakadt a hajamba. Türelmetlenül megrántottam, és a finom cérna az ujjamnál elpattant.
– Óvatosan – szólt rám Júlia halkan.
– Hadd szakadjon.
– Kár érte. Annyit dolgoztál rajta.
Ránéztem a fehér anyagra, a pontos öltésekre, a kézzel felvarrt apró gombok sorára.
– Nem érte kár. A ruha nem tehet semmiről.
Júlia vállfára akasztotta. A ruha finoman megrezzent, mintha sóhajtott volna.