– Eszter, írd alá most. Húsz perc múlva kezdődik a szertartás.
A menyasszonyoknak fenntartott apró helyiségben álltam a tükör előtt. A levegőben hajlakk, idegen parfümök és frissen vágott rózsák illata keveredett. Odakint júliusi eső verte az ablakot, vékony csíkokban futott le a víz az üvegen, a párkányon pedig ott hevert két gombostű, amelyeket sehogy sem sikerült beleszúrnom a fátylamba.
Mária asszony egy papírlapot tartott elém. Vastag, fehér lap volt, gondosan behajtott sarokkal. A másik kezében aranykupakos tollat szorongatott.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
Úgy mosolygott rám, ahogyan azok az eladók szoktak, akik pontosan tudják, hogy hibás árut kínálnak, de a vevő már majdnem rábólintott.
– Egyszerű családi megállapodás. Gábor biztosan beszélt róla.
Gábor az ajtó mellett állt sötétkék öltönyben. Jólfésült volt, frissen borotvált, a hajtókáján kitűzött virággal. Reggel még én tűztem fel neki azt a kis díszt, és nevetve mondtam, hogy jobban fél a tűszúrástól, mint attól, hogy megnősül.
Most azonban nem nevetett.
– Eszter, kérlek, ne kezdd el – szólalt meg. – Ezt már átbeszéltük.
– Azt beszéltük meg, hogy az esküvő után hozzám költözöl – feleltem. – És azt is, hogy az édesanyádat senki sem fogja bántani. Minden mást nélkülem tárgyaltatok le.
Mária asszony alig észrevehetően felvonta a szemöldökét.
– Milyen éles hang. Gábor, mondtam én neked, hogy ezt már korábban határozottan kellett volna elintézni.
Letette a lapot az asztalkára, közvetlenül a gyűrűs doboz mellé. Nem is igazi jogi iratnak tűnt, inkább póráznak, amelyet közvetlenül az anyakönyvvezető elé állás előtt akartak a nyakamba akasztani. A lényege néhány sorban elfért: az esküvő után eladom a lakásomat, a pénzt pedig egy nagyobb otthon megvásárlásába tesszük, a „frissen alakult családunk” számára. A lakás Gábor nevére került volna. Hogy miért, azt senki sem magyarázta meg. Nyilván úgy gondolták, már önmagában hálásnak kellene lennem az ötletért.
Ránéztem a tükörképemre. A fehér ruha tökéletesen állt rajtam. Nem is csoda. Én varrtam, éjszakánként, amikor a műhelyben végre elcsendesedtek a gépek, és maradt egy kis időm magamra. A csipkét a ruhaujjhoz három hétig válogattam. A derékvonalat kétszer bontottam vissza. Ebben a ruhában semmi sem volt véletlen.
Kivéve, mint kiderült, a vőlegényt.
– A lakást még azelőtt vettem, hogy Gábort megismertem volna – mondtam. – Nem fogom eladni.
Gábor ellökte magát az ajtófélfától, és közelebb lépett.
– Eszter, elég már abból, hogy úgy kapaszkodsz azokba a falakba. Az csak egy garzon. Tényleg ott akarunk szorongani egész életünkben?
– Nincs kifogásom egy nagyobb lakás ellen. Az ellen van kifogásom, hogy az enyémet eladjátok, aztán minden a te nevedre kerüljön, az édesanyád diktálása szerint.
– Anya csak jót akar.
– Kinek?
Mária asszony nagyot sóhajtott.
– Mindenkinek. Fájnak a lábaim, nehéz nekem egyedül. Gábor az egyetlen fiam. Te pedig a felesége leszel, vagyis ideje volna nagyobb távlatokban gondolkodnod, nem csak a cérnáidon, rongyaidon meg azon a kis széken az ablak mellett.
Az „ablak melletti kis szék” az én munkasarkomat jelentette. Ott állt a régi varrógépem is, nehéz, öntöttvas darab, amelyet az első komoly megrendelésemmel együtt kaptam egy bezárt szabóság tulajdonosától. Azon a gépen hajtottam fel idegenek kabátját, varrtam iskolai kötényruhákat, alakítottam át rosszul sikerült vásárlások után ruhákat, majd apránként összegyűjtöttem az önerőt, és megvettem azt a bizonyos lakást.
Kicsi volt. Makacs. Az enyém.
Gábor mindezt pontosan tudta. Valamikor még azt is mondta:
– Szeretem benned, hogy mindent egyedül építettél fel. Melletted nem félek semmitől.
Mostanra világossá vált: nem velem kapcsolatban nem félt. Hanem az én káromra.
– Nem írok alá semmit – jelentettem ki.
Mária asszony arcáról abban a pillanatban eltűnt a mosoly.
– Akkor mire volt ez az egész színjáték?
– Miféle színjáték?
– A fehér ruha, a vendégek, az étterem. Be akarsz lépni egy családba, de semmit sem vagy hajlandó adni neki?
Gáborra néztem. Vártam, hogy legalább annyit mondjon: „Anya, elég.” Vagy hogy egyszerűen elvegye tőle azt a lapot.
De hallgatott.
Az ajtó túloldalán valaki elment, nevetés hallatszott, poharak csilingeltek. Biztosan már töltötték a pezsgőt a vendégeknek. A barátnőm, Júlia üzenetet küldött: „Hol vagy? Az anyakönyvvezető már ideges.” Nem válaszoltam. A telefonom a fehér bazsarózsákból kötött csokor mellett feküdt, amely hirtelen inkább káposztafejekre emlékeztetett.
– Gábor – szólaltam meg halkan. – Te tudtál erről a papírról?
Megigazította a mandzsettáját.
– Miért kapaszkodsz ennyire a szavakba? Ez csak egy irat, hogy mindenki nyugodt legyen. Később majd meggondolod magad, húzni kezded az időt. Nekünk pedig már van megállapodásunk másokkal.
– Miféle másokkal?
Mária asszony gyors pillantást vetett a fiára. Abban a másodpercben ijedtem meg először igazán. Nem a papírtól. Nem is a vitától. Hanem attól, hogy a válasz már készen áll, és rosszabb lesz a vártnál.