Odaérve feltépte az ajtót, és kirántott belőle egy utazótáskát.
— Ennyi volt. A beszélgetést befejeztem. Gábor, holnap estére ne legyen itt egyetlen holmid se, és te se. Összepakolom a cuccaidat, kiteszem a folyosóra. Ez albérlet, a szerződés az én nevemen van, és én nem fogok tovább fizetni érted. Mehetsz vissza anyucihoz. Én pedig hazamegyek a szüleimhez.
— Petra, ne csinálj ostobaságot — Gábor arca hirtelen falfehér lett. — Hiszen szeretjük egymást. Üljünk le normálisan, nyugodtan, és beszéljük át.
— Nincs mit átbeszélni. Te csődbe mentél. Tartozásaid vannak, pereid vannak, végrehajtók lihegnek a nyakadban. Az anyád pedig egy hisztérikus öregasszony, aki mindenki mást hibáztat maga körül. Én viszont békét akarok. Nem jeleneteket, nem számonkéréseket, nem ellenőrzéseket. Menj el.
Mária a mellkasához kapott, és nagy sóhajjal beleroskadt a fotelbe, mintha menten elájulna, de a gondosan előadott rosszullét most senkit sem hatott meg. Petra szó nélkül bement a hálószobába, és belülről ráfordította a kulcsot az ajtóra. Gábor ott maradt a nappali közepén, tehetetlenül, mintha odaszögezték volna a padlóhoz. A zárt ajtót bámulta, és képtelen volt felfogni, hogyan omolhat össze minden ilyen gyorsan, ilyen véglegesen.
Mária a fotelben halk nyüszítéssel siránkozott. A világ igazságtalanságát emlegette, meg azt, hogy a mai fiatalokban egy szemernyi hála sincs. A fia lassan leereszkedett a kanapéra, két kezébe temette az arcát. A lakásra feszült, csengő csend telepedett. Pont olyan csend, mint amikor a tárgyalóteremben a bíró felolvasta az ítéletet.
Aznap éjjel Petra a hálószobában fekve felhívta az édesanyját. A beszélgetés nem tartott sokáig, de minden lényeges elhangzott benne.
— Anya, gyere át holnap reggel. Segítened kell összecsomagolni.
— Mi történt?
— Elhagyom Gábort. Kiderült, hogy egy nagy semmi. Adósságok, gyerektartás, NAV-ügyek. Nekem erre nincs szükségem.
— És a lakás? Hiszen béreltétek.
— A bérleti szerződés az én nevemen van. A tulajnak már szóltam. Holnap kiköltözöm. Gábort pedig kirakom. Menjen csak az anyjához. Úgyis ő a világ legokosabb asszonya, hát akkor most tartsa el a drága fiacskáját.
— Az autóval mi lesz?
— Az autó az én nevemen van. A hitel is. De eladom. És tudod mit, anya? Nem véletlenül írattam minden vagyontárgyat magamra. Te tanítottál rá. Gábor akkora balek, hogy el sem olvasta rendesen, mit ír alá. Úgyhogy én ebből nem jövök ki vesztesen.
— Ügyes vagy. Jól teszed. Más ostobasága miatt nem kell tönkremenned. Gyere haza. Apád örülni fog neked.
Másnap Gábor a megszokottnál korábban ért haza a munkából. A bejárati ajtó mögött két nagy táska várta, gondosan megtömve a holmijaival. A lakáskulcs már nem volt a zsebében; Petra reggel elvette tőle. A hálószoba ajtaja tárva-nyitva állt. A szekrényben üres vállfák himbálóztak árván.
Felhívta Petrát. A nő kinyomta. Újra próbálkozott. Semmi válasz. Végül az anyja számát tárcsázta.
— Anya, kidobott.
Mária egy pillanat alatt megfeledkezett az előző napi „szívrohamáról”. Válogatott szavakkal kezdte szidni Petrát, majd diadalmas keserűséggel kijelentette:
— Látod? Én megmondtam. Minden nő egyforma. Az anyádon kívül senkiben sem bízhatsz. Gyere haza. A szobád ugyanúgy megvan, ahogy hagytad. Egy ideig meghúzod magad nálam, aztán majd kitalálunk valamit. De én ezt nem hagyom annyiban. Eszter is megkapja a magáét, meg ez a Petra is. Majd megtanulják, kivel kezdtek ki.
Gábor letette a telefont, felkapta a két táskát, és kilépett a lépcsőházba. Az ajtó tompa, fémes csattanással záródott be mögötte. Ott állt a félhomályos folyosón, és úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. Az élete, amely még tegnap is fényesnek és ígéretesnek látszott, most két poros utazótáskára zsugorodott egy kopott lépcsőházban.
Eltelt fél év.
Eszter a konyhaablaknál állt, és az udvart figyelte. A tavasz óvatosan, de megállíthatatlanul vette birtokba a környéket. A hó már eltűnt, előbújt alóla a tavalyi, szürkés fű, de itt-ott sárga pitypangok is áttörték a földet. A nap melegen, tisztán sütött. Lilla a barátnőivel rohangált odalent, csengő nevetéssel, ugrálókötéllel a kezében.
Gábortól két hónappal a bírósági döntés után érkezett meg a pénz. Előbb az összeg egyik része futott be a számlára, aztán a másik. Eszter nem tudta, honnan szerezte, és nem is érdekelte. Eladott valamit, kölcsönkért ismerősöktől, vagy felvett egy újabb hitelt rettenetes kamatra — mindez már nem tartozott rá. Az ügyvéd elvégezte a munkáját. A végrehajtók pontosan tették a dolgukat. A következő havi gyerektartás napra pontosan megérkezett, mintha menetrend szerint utalták volna. Több késés nem fordult elő.
Mária eltűnt a látóhatárról. Eszter csak egyszer pillantotta meg véletlenül egy bevásárlóközpontban. Az asszony egy bankautomatánál állt, idegesen nyomkodta a gombokat, közben dühösen rázogatta a retiküljét. Öregebbnek tűnt, elhasználtnak, valahogy megkopottnak. Talán a hajfesték fakult ki, talán a ráncai mélyültek el, Eszter nem tudta eldönteni. Mária egyszer csak felnézett, tekintetük találkozott, majd azonnal elfordította a fejét, mintha nem ismerné meg. Eszter nem ment oda hozzá. Egyszerűen továbbtolta a bevásárlókocsit a sorok között.
Aznap este Nóra telefonált.
— Képzeld, hallottál már a legújabb fejleményről?
— Nem. Miről van szó?
— Ma bent jártam a bíróságon, és összefutottam egy közös ismerősünkkel, azzal a titkárnővel az irodából. Azt mesélte, hogy Petra adóellenőrzése nagyon csúnyán zárult. Komoly bírságot kapott, és még utólagos befizetéseket is kiróttak rá. Ráhúztak mindent: elmaradt adót a bevételei után, hibás bevallásokat, mindenféle szabálytalanságot. A végén a szüleinek el kellett adniuk a nyaralójukat, hogy ki tudják egyenlíteni a tartozásait. Hát így jár az ember, amikor azt hiszi, neki mindent szabad.
— Majdnem sajnálom — mondta halkan Eszter.
— Ne tedd. Pontosan tudta, mibe megy bele. Tudta, hogy annak a férfinak gyereke van, tudta, hogy nem fizet rendesen gyerektartást, mégis üdülésekre cipelte, ajándékokat követelt tőle, bundáról álmodozott. Most csak azt aratja le, amit elvetett. Néha azért létezik igazság.
Eszter elköszönt, és letette a telefont.
Töltött magának egy csésze teát, leült az asztalhoz, és szórakozottan átlapozta az előző napi újságot. A konyhában nyugalom volt. Odakint lassan besötétedett. Ekkor megszólalt a csengő.
Eszter összerezzent. Az esti ajtócsengő az utóbbi időben kellemetlen szorítást váltott ki belőle. Óvatosan az ajtóhoz lépett, belenézett a kukucskálóba, és mozdulatlanná dermedt.
Gábor állt a küszöbön.
Egyedül jött. Nem volt vele az anyja. Petra sem. Csak egy férfi állt ott gyűrött kabátban, beesett arccal, háromnapos borostával. A kezében papírzacskót szorongatott. Egyszerre látszott bűnbánónak és könyörgőnek.
Eszter kinyitotta az ajtót, de nem húzódott félre. A bejáratban maradt, testével elzárva az utat.
— Szia — szólalt meg Gábor halkan. — Bemehetek?
— Minek?
— Beszélni szeretnék. Hoztam Lillának valamit. Csak egy apróság. Nagyon szeretném látni. Kérlek.
— Lilla már alszik — hazudta Eszter. — Mit akarsz mondani?
Gábor zavartan toporgott, a zacskót egyik kezéből a másikba tette.
— Eszter, vissza akarok jönni. Mindent megértettem. Ostoba voltam. Anyám összezavart, Petra kihasznált. Elvesztettem a józan eszemet. De most már látom, mi történt. Te voltál az egyetlen, aki igazán szeretett engem. Próbáljuk meg újra. Van egy lányunk. Mi család vagyunk. Megváltozom, ígérem. Dolgozni fogok, segítek, mindent jóváteszek. Csak adj még egy esélyt.
Eszter végighallgatta, nem szakította félbe. Nézte ezt az embert, akit valaha reszkető szívvel szeretett, és semmit sem érzett iránta. Csak fáradtságot. Meg valami halvány, kellemetlen idegenkedést.
— Gábor, elkéstél — mondta csendesen, mégis megingathatatlanul. — Ez a vonat már elment. Másfél éve meghoztad a döntésedet. Én nem vagyok tartalék megoldás. Nem vagyok kényszerleszállópálya, ahová akkor térsz vissza, amikor máshol letörtek a szárnyaid. Menj el. Az ajándékot itt hagyhatod, odaadom Lillának, hogy tőled kapta. De te magad többé ne gyere ide.
Kivette a papírzacskót Gábor elernyedt ujjai közül, hátralépett, és becsukta az ajtót.
A túloldalról nehéz lélegzetvétel hallatszott. Aztán lépések. Majd ismét csend.
Eszter visszament a konyhába, a zacskót az ablakpárkányra tette, és újra a kezébe vette a teáscsészét. A tea már majdnem teljesen kihűlt.
Kortyolt belőle egyet, és arra gondolt, hogy holnap be kell fizetnie a közüzemi számlákat, be kell íratnia Lillát táncra, és tavaszi csizmát is kell vennie neki. Sok elintéznivaló várta. Az élet ment tovább.
Ugyanebben az órában, két háztömbnyire Eszter otthonától, Mária egy kis bankfiókban állt a pult előtt. Idegesen gyűrögetett a kezében egy befizetési csekket. Az üvegfal mögött egy fiatal pénztárosnő ült, és türelmesen várta, amíg az idős asszony újra megszámolja a gyűrött bankjegyeket.
— Még ezerhétszázharminc forint hiányzik — ismételte meg a pénztáros. — Ez a fia hitelének soron következő törlesztőrészlete. Készpénzzel fizet, vagy kártyával?
— Készpénzzel — mordult fel Mária, és kotorászni kezdett a pénztárcájában.
Előszedte az utolsó bankjegyeket és aprót, betette a tálcába, majd az orra alatt motyogni kezdett, de éppen elég hangosan ahhoz, hogy a körülötte állók is hallják:
— Mindjárt jön a nyugdíj, addig meg valahogy csak kihúzzuk. Szép kis élet. A fiam nyakig ül az adósságban, a volt menye egy kígyó, ez a Petra meg kiderült, hogy közönséges szélhámos. Nekem kell mindent eltakarítani utánuk. És miért? Mert ebben a világban senki sem tud rendes tanácsot adni. Csupa rosszindulat mindenütt.
A pénztáros átvette a pénzt, és nem tudta teljesen visszafogni magát. Halkan, szinte csak magának jegyezte meg:
— Talán legközelebb meggondolja, mielőtt otthagyja a családját.
Mária felkapta a fejét, készen arra, hogy dühös szóáradatot zúdítson rá, de a fiatal nő addigra már a monitor felé fordult, és a billentyűzeten kezdett gépelni. A mögötte álló sor elégedetlen morajlással mozdult meg. Mária felrántotta a táskáját a vállára, arca vöröslött a felháborodástól, és sietős léptekkel az ajtó felé indult.
A bank ajtaja becsukódott mögötte, elvágva őt a benti melegtől és világosságtól. Odakint újra eleredt az eső.