Eszter hosszú pillanatokra elnémult. A tegnapi jelenet újra és újra lejátszódott benne: az anyósa a kezében szorongatott szatyorral, az asztalra terített iratokkal, azzal a parancsoló, számonkérő hanggal. És a végén az a fenyegető mondat: majd még megbánod.
— Szerintem Mária valamire készül — szólalt meg végül Eszter. — Nem véletlenül állított be hozzám. Nem csak beszélgetni akart. Inkább felmérte, meddig mehet el. Megnézte, hogyan reagálok.
— Könnyen lehet — bólintott Nóra. — Éppen ezért mondom, hogy ne várd meg, amíg ők lépnek. Előzd meg őket. Ne hagyd, hogy megint kitaláljanak valami aljasságot. Most neked kell kezdeményezned. Először is derítsd ki, miből finanszírozza Gábor ezt az új életét. Ha albérletet fizet, bundákat vesz, autóval járkál, akkor valahonnan pénze is van. És szinte biztos, hogy ezt a bevételt elhallgatja.
— De ezt hogyan lehet bizonyítani?
— Ebben tudok segíteni. Ismerek egy ügyvédet. Dr. András Viktor. Válóperekre és családjogi ügyekre szakosodott. Az ilyen eseteket úgy szedi szét, mint más a napraforgómagot. Kérj tőle időpontot. Legfeljebb rászánsz egy órát, de legalább pontosan tudni fogod, milyen eszközök vannak a kezedben.
Eszter leírta a telefonszámot és a címet. Mire kilépett a kávézóból, az idő is megváltozott. A komor felhők szétszakadoztak, és valahol mögülük előbújt a gyenge októberi napfény. Hirtelen furcsa könnyebbség járta át. Régóta először érezte úgy, hogy talán mégsem teljesen reménytelen a helyzete. Kapaszkodót kapott. Információt. És ami a legfontosabb: tervet.
Két nappal később már az ügyvéd tágas irodájában ült. Dr. András Viktor száraz, idősödő férfi volt, vékony aranykeretes szemüveggel és szinte katonásan pontos mozdulatokkal. Nem beszélt sokat, de amit kimondott, az mindig a lényeg közepébe talált. Eszter sorban elé tette az összes iratot: a bírósági határozatot a gyerektartásról, a saját számításait, valamint az üzenetváltásokat Gáborral, amelyekben a férfi már ki tudja hányadszor ígérte meg, hogy „jövő héten biztosan utal”.
Az ügyvéd átfutotta a papírokat, néhány megjegyzést írt a jegyzetfüzetébe, majd felnézett.
— A helyzet meglehetősen egyértelmű. Háromhavi elmaradásról beszélünk. Az alap tartozás nagyjából kilencszázhatvanezer forint. Ehhez jön még a késedelmi pótlék, illetve a kamat. Ha mindent precízen kiszámolunk, a bíróság előtt akár kétmillió forint körüli követelésig is eljuthatunk.
— Neki nincs ennyi pénze — mondta Eszter ösztönösen. — Papíron alig keres valamit.
— Papíron valóban — igazította meg a szemüvegét az ügyvéd, és most először egy halvány, metsző mosoly is megjelent az arcán. — De mi a helyzet a papíron kívüli jövedelemmel? Be fogunk kérni adatokat. Megnézzük a bankszámlamozgásokat. Még akkor is marad nyoma valaminek, ha a fizetés egy részét borítékban kapja. Az albérlet pénzbe kerül. A bankkártyás vásárlások, a hitelkártyák, az autóval kapcsolatos kiadások mind beszélnek. Ha a kiadásai látványosan meghaladják a hivatalosan bevallott keresetét, az már magyarázatra szorul. A bíróság az ilyesmit nem szereti. A NAV pedig különösen nem. Onnantól pedig már nemcsak családjogi problémái lesznek, hanem adózási és közigazgatási ügyek is kinőhetnek belőle.
— Mit tegyek most azonnal?
— Egyelőre figyeljen. Senkinek ne beszéljen arról, hogy mit tervez. Hadd higgye a volt férje és az édesanyja, hogy ön lenyelte a sértést és beletörődött. Mi közben csendben összegyűjtjük a bizonyítékokat. Kikérjük, amit ki lehet kérni. Megnézzük, kicsoda ez a Petra, és miből él ilyen kényelmesen.
Eszter bólintott. Az ügyvéd pontosan ugyanazt tanácsolta, amit Nóra is: semmi kapkodás, semmi indulati lépés. Hideg fej. Türelem. Számítás.
Amikor kilépett az irodából, szinte szokatlan erő áradt szét benne. Otthon Lilla várta, a leckék, a vacsora, a mosás, az összes apró hétköznapi teendő. De a megszokott rutinba most valami új fonál szövődött. Vékony volt, mégis erős, mint a megfeszített acélhúr. A jóvátétel ígérete.
A következő két hét információgyűjtéssel telt. Eszter óvatosan mozgott, ügyelt rá, hogy semmivel se árulja el a szándékait. Gábor csak egyszer hívta fel. Száraz hangon közölte, hogy pénze most sincs, de hamarosan rendez mindent. Eszter nem vitázott vele, nem kérdezett vissza, nem emelte fel a hangját. Úgy tűnt, ez megnyugtatta a férfit.
Mária sem jelentkezett. Valószínűleg beszámolt a fiának a sikertelen küldetéséről, aztán várta, hogy a menye majd összeomlik, sír, könyörög vagy hisztériázik. Eszter azonban hallgatott. És ez a hallgatás kívülről megtévesztően hasonlított a megadásra.
Közben Nóra a saját kapcsolatai révén megszerezte az első komolyabb adatokat. Egyik este, amikor Lilla már aludt, üzenetet küldött Eszternek: azonnal beszélniük kell. Eszter rögtön tárcsázta.
— Ülsz? — kérdezte Nóra izgatott hangon. — Találtam valamit, ami nagyon érdekes.
— Mondd.
— Emlékszel, mesélted, hogy Petra dicsekedett az új állásával? Azt állította, valami budapesti cégnél lett marketinges?
— Igen. Gábor is azt hajtogatta, hogy Petra jól keres.
— Na, akkor kapaszkodj meg. Petra nem marketinges. Sőt, március óta egyáltalán nincs bejelentett munkahelye. Az előző állásából kilépett, azóta hivatalosan sehol sem dolgozik. Viszont az elmúlt fél évben vett egy autót. Használtat, persze, de attól még nem ingyen adták. És most jön a legszebb rész: augusztusban a barátnőivel külföldre utazott egy hétre. A közösségi oldalaira feltöltött képek alapján, amelyeket esze ágában sincs elrejteni, nem éppen olcsó panzióban nyomorgott.
Eszter lassan leereszkedett a székre. A fejében számok kattogtak. Lilla téli csizmát kért, ő pedig napokig matekozott, miből tudná megvenni. A volt férje közben külföldi nyaralást finanszírozott a szeretőjének.
— Honnan van rá pénzük? — kérdezte halkan.
— Pont ez a legizgalmasabb. Megmozgattam néhány ismeretséget. Nem akarok részletekbe menni, de kiderült, hogy Gábor fél éve munkahelyet váltott. Egy fuvarozó cégnél dolgozik, valami távolabbi rokonnál. Hivatalosan minimális bérre van bejelentve. A valóságban viszont borítékban kap még hozzá nem kevés pénzt. Ebből megy a jó környéken lévő albérlet, az utazás, az autó, meg a bunda is.
— Tehát van rendes keresete, csak eltitkolja a bíróság elől — mondta Eszter lassan, inkább saját magának, mint Nórának.
— Pontosan. És ez már nem apró csúsztatás. Ez jövedelemeltitkolás azért, hogy kibújjon a gyerektartás alól. Ha okosan van előadva, ebből akár büntetőjogi következmény is lehet. Dr. András Viktor imádni fogja. Az ilyen ügyekkel szokott igazán elemében lenni.
Eszter elköszönt, aztán letette a telefont az asztalra. A lakás csendes volt. Csak a hűtő zümmögött halkan a konyhában, valahol a fal túloldalán pedig tompán szólt a szomszéd tévéje. Eszter a sötétben ült, és az ablakon túli utcai lámpát figyelte. A sárga fény elmosódott a nedves üvegen. Odabent valami átbillent benne. Nem egyszerű harag volt ez. Sokkal inkább jeges, dühös eltökéltség. Már nem áldozatként tekintett magára. Hanem valakiként, aki végre vadászni indul.
Másnap ismét felkereste az ügyvédet. Dr. András Viktor asztalán ott sorakoztak a kinyomtatott képek Petra közösségi oldaláról: tengerpart, medence, mosolygó fiatal nő pohárral a kezében. Mellette képernyőfotók autóhirdetésekről és olyan bejegyzésekről, amelyek Petra profiljához kapcsolódtak. Ott voltak azok a kivonatok is, amelyeket Nóra valamilyen csodával határos módon elő tudott keríteni.
Az ügyvéd végignézte az anyagot, aztán röviden csak ennyit mondott:
— Ez már elég az induláshoz. Benyújtjuk a keresetet. Gyermektartásdíj-hátralék, késedelmi összeg, továbbá kérjük a tényleges jövedelmi viszonyok feltárását. Három nap alatt elkészítem a beadványt. A tárgyalás időpontja várhatóan nem lesz egy hónapon belül, de ez nekünk kedvez: minél később értesülnek róla, annál kevesebb idejük marad eltüntetni a nyomokat. Külön javaslom, hogy menjen bejelentés a NAV-hoz is. Nézzék meg, miből telik egy hivatalosan munkanélküli lánynak ilyen drága holmikra.
— Komolyan foglalkoznak majd vele?
— Kötelesek. Főleg, ha a bejelentés nem üres vádaskodás, hanem bizonyítékokkal alátámasztott, részletes anyag. Az ilyen jelzéseket mostanában ritkán söprik félre. Az adóelkerülés ellen sokkal szigorúbban lépnek fel, mint korábban.
Eszter aláírta az iratokat, a meghatalmazást, majd kilépett az utcára. November volt. A hideg szél száraz, megbarnult leveleket kergetett végig a járdán. Felhajtotta a kabátja gallérját, és lassan elindult a metró felé. A táskájában ott lapult a kereset másolata, mellette egy pendrive Petra fényképeivel. Nyaralós képek: a lány az óceánparton pózol, a háttérben pedig egy férfikéz látszik. Az a kéz Eszter volt férjéé volt. Ugyanazé az emberé, aki állítólag azért nem tudott gyerektartást fizetni, mert épp egy fillérje sem volt.
Eszternek hirtelen eszébe jutott, amikor Lilla tavaly influenzás lett. A láza majdnem negyven fokig szökött, végül mentőt kellett hívni. Gábor akkor üzleti útra hivatkozott, és még vissza sem telefonált. Eszter az éjszakát a kórházban töltötte, a karjában tartva a forró, láztól remegő kislányt. Később derült ki, hogy Gábor akkor sem dolgozott. Petrával pihent egy vidéki wellness-szállóban. Mária utána még Esztert hibáztatta: „A saját gyerekedre sem tudsz vigyázni, aztán még anyának nevezed magad.”
Ezek az emlékek most már nem sebet téptek fel benne. Inkább még szilárdabbá tették az elhatározását. Mintha minden régi megaláztatás egy-egy újabb réteg betont öntött volna a döntése köré. Nem engedi többé, hogy ezek az emberek sárba tapossák az életét.
A keresetet befogadták. A tárgyalás napját kitűzték.
Gábor egy héttel a meghallgatás előtt szerzett tudomást az ügyről. Valószínűleg akkor kézbesítették neki az idézést. Eszter számított rá, hogy telefonálni fog. És valóban így történt. Este volt, éppen Lillát fektette le, amikor a mobil rezegni kezdett az éjjeliszekrényen.
Kiment az előszobába, és a füléhez emelte a készüléket.
— Eszter, te mégis mit művelsz? — Gábor hangja remegett a felháborodástól. — Teljesen elment az eszed? Miért pereltél be?
— Azért, mert nem fizeted a gyerektartást — felelte Eszter nyugodtan.
— Már elmagyaráztam! Átmeneti gondjaim vannak. Egy hónap, érted? Legfeljebb egy hónap. Tényleg olyan nagy dolog lett volna várni egy kicsit?
— Nincsenek az én nyakamban a te gondjaid.