Tartottam egy rövid szünetet. Közben lassan lecsíptem egy gerezdet a mandarinból, és a számba tettem.
– A második lehetőség a következő. Ügyvédhez fordulok. Feljelentést teszek csalás miatt, méghozzá jelentős összegre elkövetett csalás miatt. A hangfelvételt csatolom. A bankszámlakivonatokat szintén. Tanúból sem lesz hiány: az én szüleim, a maguk családja, az étterem, a ceremóniamester, a virágosok mind igazolni tudják, hogy közösen készültünk az esküvőre. Emellett polgári pert is indítok a teljes összeg visszafizetéséért, plusz sérelemdíjért. Gábor, te talán megúsznád valami felfüggesztettel. Talán. Mária viszont, mint közreműködő és mint az összeg címzettje, már könnyen komolyabb bajba kerülhet. Nem nyugdíjas még egyikük sem, erre ne is próbáljanak hivatkozni.
Mária ekkor sírni kezdett. Nem színpadiasan. Nem dühből. Tényleg.
– Nóra, kislányom… mi nem akartunk rosszat… Gábor csak…
– Nem vagyok a kislánya, Mária. És már soha nem is leszek. Döntsenek. Két órájuk van.
Természetesen az első megoldást választották.
Negyven perccel később az esküvői számlán ott volt az egymillió-kétszázezer forint. Mária kártyájáról érkezett. Úgy látszik, még nem volt ideje eltüntetni vagy továbbküldeni. Szerencsémre.
Reggelre Gábor összecsomagolt. Az a három póló, a laptopja meg a játékkonzolja fért a táskájába. Gyakorlatilag ugyanazzal távozott, amivel annak idején beköltözött. Csak most nem hozzám jött, hanem vissza az anyjához.
Az ajtóban még egyszer megfordult.
– Nóri, azért gondold át, jó? Hátha még rendbe tudjuk hozni. Én tényleg szeretlek.
Néztem rá, és közben csak az járt a fejemben: te jó ég, ezzel az emberrel akartam leélni az életemet.
– Gábor. Menj. És tudod mit? Köszönöm.
Láthatóan összezavarodott.
– Mit?
– Azt, hogy most derült ki, milyen vagy. Nem két év múlva, amikor már lenne egy gyerekünk, közös hitelünk és ugyanaz a vezetéknevünk.
Becsuktam mögötte az ajtót. Mindkét zárat ráfordítottam. Aztán nekidőltem háttal.
És másfél év után először végre levegőt kaptam.
Epilógus.
Az esküvőt lefújtuk. Az étterem az előleg felét utalta vissza, a másik felét kötbérként megtartották, ez benne volt a szerződésben. A virágosok és a ceremóniamester mindent visszaadtak; rendes emberek voltak, megértették a helyzetet. Ruhát még nem vettem. Hála az égnek, addig halogattam a választást, mintha valahol mélyen már éreztem volna, hogy nem kell sietnem.
A Máriától visszaérkezett egymillió-kétszázezer forint végül nálam maradt. Tekintsük úgy: kárpótlás a lelki részéért. Betettem a bankba, kamatozni. A nászút, amire addig gyűjtögettem, végül mégis megtörtént. Egy évvel később elutaztam két hétre Grúziába. Egyedül. És remekül éreztem magam.
Gáborral azóta nem találkoztam. Egyszer, nagyjából fél évvel később írt rám üzenetben: „Nóri, anyánál rákot találtak, nem hazudott a hátfájásról. Nem tudnál megbocsátani?” Nem válaszoltam. Nem azért, mert kegyetlen vagyok. Hanem mert ez megint ugyanaz volt: érzelmi zsarolás. Az utolsó pillanatig.
Nemrég Eszter megkérdezte:
– Nóri, és ha nincs az a kamera? Ha akkor nem veszed meg?
Elhallgattam. Jó ideig gondolkodtam rajta.
– Tudod, Eszter, ha nem lett volna kamera, odaadtam volna neki a maradék nyolcszázezer forintot is. Aztán leéltem volna az életem egy olyan férfival, aki meglopott, rám kente az egészet, és az anyja előtt porig alázott. Én pedig férjemnek hívtam volna. Meg főztem volna neki a vacsorát.
– Borzasztó.
– Nem borzasztó. Inkább hétköznapi. Rengeteg nő élete pontosan így néz ki, csak náluk nincs kamera az előszobában.
A kamera egyébként azóta is ott van. Nem szereltem le.
Nem azért, mert üldözési mániám van. Hanem mert sosem lehet tudni. Az élet hosszú. A felvétel pedig a felhőben van. És bármikor elővehető.
Az én tanácsom minden nőnek: tegyetek fel kamerát. Őrizzétek meg a számlakivonatokat. És soha — halljátok, soha — ne utaljátok az összes megtakarításotokat „közös” számlára olyan férfival, aki addig egyetlen fillért sem tett bele.
A szerelem szép dolog. De egy bankszámlakivonat sokkal megbízhatóbb.