Nagyon lassan. Úgy, hogy közben minden mozdulatomat ellenőrzés alatt tartsam, nehogy olyasmit tegyek, amit később megbánnék.
– Mária. Gábor. Egy pillanatra álljunk meg. Hadd értsem jól. Gábor három héttel ezelőtt átutalt az esküvői számláról egymillió-kétszázezer forintot önnek, Mária. Az ön kártyájára. Láttam a kivonaton. És most itt állnak előttem ketten, és azt állítják, hogy én loptam el?
– Miféle átutalás?! – csattant fel Mária. – Nem volt semmilyen átutalás! Gábor, mondd már meg neki!
– Nem volt – vágta rá Gábor is. – Anya, ne figyelj rá, összevissza beszél.
Végignéztem rajtuk. A fiún. Az anyján. Mária rózsaszín blúzán. Gábor lecsúszott alsónadrágján, amelyen nagy betűkkel virított: „I love beer”.
És abban a pillanatban kristálytisztán megértettem mindent.
Át akarnak verni.
Nem is akárhogyan. Úgy akarnak kifosztani, hogy közben még engem állítanak be tolvajnak, hátha ijedtemben ráfizetek az egészre.
A terv valahogy így nézhetett ki a fejükben: „Nóra rendes, konfliktuskerülő nő, utálja a botrányt. Ha lopással fenyegetjük, pánikba esik, és odaadja a maradék nyolcszázezer forintját is, csak ne legyen ügy belőle. Az egymillió-kétszázezer már anyánál van. Így szépen összejön kétmillió a Gábor–Mária családi kasszába. Az esküvőt lefújjuk, Nóra meg mehet, amerre lát.”
Egyszerű. Letisztult. Majdhogynem elegáns.
Szinte tapsolni támadt kedvem.
Ekkor vettem elő a telefonomat.
– Gábor. Emlékszel az előszobai kamerára? Arra, amit szeptemberben szereltem fel?
Megdermedt.
– Milyen kamerára?
– Arra a kicsi feketére. Ami felhőbe menti a felvételeket. A kulcstartó polcon van, a sapkák és a kesztyűk között. Mutattam is neked. Még mondtam, hogy ha idegen jön be, látni fogjuk.
Az arca egy árnyalattal világosabb lett.
– Na, idegen nem járt nálunk. Te viszont igen. Az anyáddal együtt. November huszadikán, dél körül. Én akkor dolgoztam. És tudod, mit csináltatok?
Megnyomtam a lejátszás gombot.
A kijelzőn feltűnt az előszobánk. Gábor és Mária belépnek. Leveszik a kabátjukat. Átmennek a konyhába.
Aztán megszólalt a hang is.
A mikrofon tökéletesen rögzített mindent.
Gábor hangja hallatszott: „Anya, átdobtam neked az egymillió-kétszázezret. Egyelőre ne költsd el, jó? Egy hónap múlva visszarakom, mintha mi sem történt volna. Nóra úgysem veszi észre. Ha mégis, majd azt mondom, elnéztem valamit.”
Mária: „És ha mégis kiszúrja?”
Gábor: „Akkor azt mondom, ő költötte el, csak elfelejtette. Vagy simán ráfogom, hogy ellopta. Nóra olyan, mint egy rongybaba, anya. Megijed, és még pénzt is ad pluszban, csak ne hagyjam el. Imád engem.”
Mária nevetése is tisztán hallatszott: „Gáborkám, te aztán nagy színész vagy. A pénz pedig megy arra a Budapest környéki lakásra, ahogy megbeszéltük?”
Gábor: „Igen, anya. Önerő lesz belőle. A te nevedre írjuk. Nóra soha nem fogja megtudni.”
A felvétel véget ért.
Olyan csend szakadt a konyhára, hogy szinte hallani lehetett, ahogy a hűtőben fel-felvillan a kis lámpa.
Mária arca pontosan olyan rózsaszín lett, mint a blúza. Gábor viszont olyan fehérre váltott, mint a fal.
– Ez… ez össze van vágva! – préselte ki magából.
– Gábor – mosolyodtam el. – Ugyan már. Ez kamerafelvétel. Metaadatokkal. Dátummal, időponttal, felhőalapú IP-címmel. Bármelyik szakértő megmondja, hogy eredeti. Ráadásul marketingesként dolgozom, képzeld, van jogász ismerősöm. Az ilyen ügyeket reggelire megeszi.
– Nóra, beszéljük meg! – Gábor hirtelen felém indult.
Egy centit sem mozdultam.
– Állj. Leülsz. Mindketten leültök. Mostantól egy ember beszél ebben a konyhában. Én.
Leültek.
Meglepően fegyelmezetten, hozzáteszem.
– Gábor. Mária. Két lehetőségük van. Az első: az egymillió-kétszázezer forint még ma, éjfélig visszakerül az esküvői számlára. Gábor összepakolja a holmiját, és a hét végéig kiköltözik a lakásomból. Az esküvőt közös megegyezéssel lefújjuk, az éttermet és a szolgáltatókat értesítjük, a befizetett előlegeket pedig a bizonylatok alapján megfelezzük. Én senkinek semmit nem mondok el.