És persze a dekoráció, a virágok, az apróságok, amelyekről az ember először azt hiszi, filléres tételek, aztán kiderül, hogy külön költségvetést kívánnak. A végösszeg nagyjából négymillió forintnál kezdődött. Alsó hangon.
Gábor akkor nagyon komoly arccal előállt a tervével:
– Nóra, csináljuk tisztán. Én a rám eső részt, kétmilliót, berakom egy külön számlára. Te is beteszed a magadét. Onnan fizetünk mindent, így nincs vita, minden követhető.
Megkönnyebbültem. Végre valami felnőtt, átgondolt döntés. Nyitottam is egy külön számlát, és átutaltam rá egymillió-kétszázezret a saját félretett pénzemből. Ez volt az összes megtakarításom, három évig gyűjtögettem, eredetileg a nászútra. A szüleim még hozzátettek nyolcszázezret: apa elővette a titkos tartalékát, anya pedig eladta a nagymamától örökölt arany fülbevalókat. „Kislányom, esküvőre adjuk, nem sajnáljuk” – mondták.
Gábor ehhez képest pontosan nulla forintot tett be.
– Nóra, most van egy sürgős munkám, a bónuszomat is csúsztatják. Novemberre mindent bepótolok, esküszöm.
Bólintottam. Elhittem neki. Mert akkor még mindig ezt csináltam: hittem.
Szeptemberben történt, hogy a házban majdnem kifosztották Anna nénit a harmadikról. A drogos szomszédasszony mászott be hozzá, elvitte a bundáját meg a laptopját. Ettől úgy megijedtem, hogy azonnal vettem egy kis kamerát az előszobába. Mikrofonosat, felhőbe mentette a felvételeket, és a telefonomról is rá tudtam nézni. Gábornak megemlítettem, persze. Csak úgy mellékesen. Ő bólogatott, aztán két perc múlva el is felejtette.
Őszintén szólva én sem foglalkoztam vele sokat. A kamera dolgozott, a kis fény villogott rajta, ennyi.
Novemberben megkaptam az éves prémiumomat, négyszáznyolcvanezer forintot. Szép összeg volt. Egy az egyben ment az esküvői számlára.
Decemberben három napra hazautaztam a szüleimhez. Apát műtötték, előre tervezett térdműtét volt, nem életveszély, de szerettem volna mellette lenni.
Gábor addig a lakásban maradt.
Amikor visszaértem, megnéztem a számlát, és láttam, hogy hiányzik róla egymillió-kétszázezer forint.
Először azt hittem, valami banki hiba. Beléptem a részletekhez. Nem hiba volt. Utalás. Egymillió-kétszázezer forint. Kedvezményezett: Mária.
Gábor anyja. Az ő kártyájára. A közös esküvői számlánkról.
Leültem a konyhaasztalhoz, és egy pillanatra úgy éreztem, nem kapok levegőt. Pontosabban kaptam, csak rosszul: belélegezni még ment, de kifújni már mintha valaki ráült volna a mellkasomra.
Megvártam Gábort. Nem ordítottam. Nem csapkodtam. Egészen higgadtan kérdeztem meg:
– Gábor. Egymillió-kétszázezer eltűnt a közös számláról. Anyádnak ment. Ez micsoda?
Felnézett a telefonjából.
– Ja, az. Anya kért kölcsön kezelésre. Fáj a háta. Csak átmenetileg vettem ki, egy hónap múlva visszateszem.
– Várj. Te az esküvői számlánkról, amire közösen gyűjtünk, átutaltál egymillió-kétszázezret az anyádnak. Úgy, hogy engem meg sem kérdeztél. „Kezelésre.” Jól foglalom össze?
– Nóra, az anyámról beszélsz. Most komolyan, még ehhez sincs jogom?
– Nincs. Ez az esküvőre félretett közös pénzünk. A közös pedig azt jelenti, hogy a döntések is közösek. Ez az egyik. A másik, hogy azon a számlán egyetlen forintod sincs. Egy sem. Ott az én egymillió-kétszázezrem van, meg a szüleim nyolcszázezre. Te eddig semmit nem tettél bele.
Gábor úgy húzta el a száját, mintha én lennék az, aki kellemetlen helyzetbe hozta.
– Nóra, ne kezdd el. Mondtam, hogy beteszem. Decemberben jön a prémiumom. Újévig minden a helyére kerül.
Újévig nem került. December ötödikéig sem.
Aztán december nyolcadikán hazaértem a munkából, és a lakásban kész színházi előadás fogadott.
Ugyanaz a helyszín: konyha. Gábor alsónadrágban. Az anyja rózsaszín blúzban.
– Te megloptál minket! Egymillió-kétszázezer forint! Hol a pénz, Nóra?!
Pislogtam egyet. Aztán még egyet.
– Gábor. Magyarázd el, kérlek, milyen egymillió-kétszázezret keresel rajtam.
– Ne játszd meg magad! Bementem a bankba, és eltűnt a számláról egymillió-kétszázezer! Érted? Egymillió-kétszázezer! Anya is meg tudja erősíteni!
Mária ünnepélyesen bólintott.
– Nórácska – szólalt meg mézes-mázos hangon –, mi Gáborral arra jutottunk, hogy korai még ez az esküvő. Előbb Gábornak vissza kell kapnia a pénzét, amit te… fogalmazzunk finoman… kölcsönvettél. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább.
Állj.
Állj, állj, állj.
Lassan letettem a kést, amellyel éppen mandarint pucoltam.