— Tolvaj vagy. Egymillió-kétszázezer forint. Hol a pénz, Nóra? Mondd ki anyám előtt, különben nem lesz esküvő.
Gábor a konyha közepén állt, alsónadrágban és zokniban. Az arca bíborvörös volt, a nyakán kidagadtak az erek, a kezében pedig egy banki kimutatást szorongatott, gyűrötten, mintha legalább tíz percig fojtogatta volna, mielőtt berontott hozzám. Mögötte ott állt az anyja, Mária. Rózsaszín blúzban, összeszorított szájjal, olyan tekintettel, mintha egy kirakatper esküdtszékének elnöke lenne.
Én közben az asztalnál ültem, és mandarint pucoltam. December volt, közeledett az újév. Két hónap múlva lett volna az esküvőnk.
A „lett volna” később különösen fontosnak bizonyult.
— Gábor — szólaltam meg feltűnően nyugodtan, miközben befejeztem a mandarin hámozását. — Ülj le. Aztán mondd el még egyszer. Lassan. Hogy én is pontosan értsem.
— Üljek le?! Te elloptál tőlem egymillió-kétszázezer forintot! Majd te fogsz leülni, méghozzá lopásért!
Mária ünnepélyesen bólintott egyet. Úgy tűnt, ezt a jelenetet előre begyakorolták.
Letettem a mandarint a kistányérra, felemeltem a telefonomat, megnyitottam az alkalmazást, majd Gábor felé fordítottam a kijelzőt.
— Gábor. Emlékszel az előszobai kamerára? Arra, amit szeptemberben szereltettünk fel, miután a szomszéd lakását feltörték? Emlékszel, ki intézte? Ki fizeti a felhőtárhelyet? Kinek a felhasználónevével és jelszavával működik? Segítek: az enyémmel. Az egész az enyém.
Gábor egy pillanat alatt elsápadt. Mintha valaki alul kinyitott volna rajta egy csapot, és leengedte volna belőle az összes színt.
— Azt mondtam, ülj le — ismételtem meg. — Most filmet fogunk nézni.
Pedig az egész történet másfél évvel korábban kezdődött.
Rólam röviden: Nóra vagyok, huszonnyolc éves, marketingesként dolgozom egy kisebb ügynökségnél. A fizetésem nem rossz: nagyjából nettó négyszáznyolcvanezer forint, plusz időnként prémium. Van egy saját, egyszobás lakásom hitelre; havonta körülbelül százhuszonnyolcezer forintot törlesztek, még nyolc év van hátra. Autóm is van, egy öreg Polo, szintén részletre, azt is be kell még fejeznem.
Gáborral februárban ismerkedtem meg, egy társkereső alkalmazáson. Harminckét éves volt, az adatlapja szerint „projektmenedzser IT-területen” — később kiderült, hogy inkább technikai ügyfélszolgálat, de hát ki ne szépítene egy kicsit a profilján. Magas volt, az arcán gödröcske jelent meg, ha mosolygott, jókat poénkodott, és nem üvegből itta a sört. Mai mércével nézve: kész főnyeremény.
Négy hónap után hozzám költözött. Így adta elő:
— Nóra, havi kétszázezret kidobni albérletre teljes őrület. Inkább költözöm hozzád, amit meg megspórolok, mehet a közösbe. Nyaralásra, esküvőre.
„Közösbe.” Akkor ettől teljesen elolvadtam. Hát persze. Érett férfi. Tervez. Felelősséget vállal. Gondol a jövőre.
Egy régi laptoppal, három pólóval és egy játékkonzollal érkezett. Bútora nem volt. Háztartási gépe sem. Ellenben megingathatatlanul hitte, hogy az én lakásom onnantól „a mi otthonunk”.
Már az első együtt töltött hónapban világossá vált néhány dolog.
A „közös költségvetés” azt jelenti, hogy mindent én fizetek, Gábor pedig „majd később megadja”.
Főzni én főzök. Takarítani én takarítok. Mosni én mosok. („Nóra, te nő vagy, neked finomabb a kezed.”)
A rezsit én rendezem. („Most ott van a konzolhitel, bírd ki egy kicsit.”)
Az anyja minden vasárnap megjelenik húslevesre vagy töltött káposztára. Természetesen azt is én készítem.
Fél évvel később Gábor megkérte a kezem. A Duna-parton. Egy ékszerüzletben vett gyűrűvel, nagyjából nyolcvanezer forintért. Ezt később teljesen véletlenül láttam meg az üzenetei között: „Anya, találtam egyet nyolcvanért, jó lesz?” Az anyjának írta. A lánykérés előtt. Romantika, a mindenit.
Igent mondtam. Mert szerettem. Mert hittem benne. És mert ott lebegett előttem a harminc, a barátnőim sorra férjhez mentek, én meg mégis miért lennék kevesebb náluk?
Az esküvő szervezésébe augusztusban vágtunk bele. Áprilisi időpontot választottunk. Étterem, hatvan vendég, külső helyszínes szertartás, fotós, videós, ceremóniamester, virágos.