Aznap egész nap úgy kóvályogtak a telken, mintha nem is vendégek, hanem éhes árnyékok lennének. Péter egy ponton megpróbált elmenekülni a falusi boltig, hátha ott talál valami ehetőt, de balszerencséjére éppen leltár miatt zárva volt.
Késő délután, amikor a konyhában látványos ropogással nekiláttam a kemény sütőtököt nagy lyukú reszelőn aprítani, Katalin szinte berobbant az ajtón. Már átöltözött városi ruhába, a kezében pedig idegesen gyűrögetett egy teljesen üres táskát.
— Anna drágám, mondd meg Gábornak… mi most elindulunk — motyogta, és közben kerülte a tekintetemet, mintha a gallérja igazgatása hirtelen életbevágó feladat lett volna. — Teljesen kiment a fejünkből, hogy Júlia néninek holnap ünnepe lesz. Ajándékot kell szereznünk.
— Hogyhogy elmentek? — letettem a reszelőt, és igyekeztem a lehető legcsalódottabb arcot vágni. — Katalin, de hát még a méregtelenítő program közepén tartunk! Holnap reggelre friss pitypanglevél-salátát terveztem. Már ki is néztem a mezőn a legzsengébb leveleket.
A „pitypanglevél” szó hallatán a folyosóról hatalmas csattanás hallatszott. Péter volt az: annyira sietett kifelé, hogy megbotlott a saját cipőjében.
— Majd máskor, Anna! Feltétlenül máskor! — kiáltotta már a tornácról, miközben csörögtek a kezében az autókulcsok.
Gáborral a kapunál álltunk, és némán figyeltük, ahogy a bordó autó kipörögve rávágódik a földútra, majd sűrű porfelhőt húzva maga után eltűnik a kanyarban.
Amint a kocsi végleg kikerült a látóterünkből, a férjem magához húzott, és olyan felszabadultan nevetni kezdett, hogy én sem bírtam ki mosolygás nélkül.
— Láttad Péter fejét? — préselte ki magából két nevetőroham között Gábor. — A pitypang volt a végső csapás!
Boldogan leoldottam a kötényem madzagját, aztán visszamentem a konyhába. A hátsó kamrában, a savanyúságos üvegek mögé kialakított rejtekhelyről elővettem egy rúd illatos, füstölt kolbászt, egy darab remek sajtot és egy friss bagettet.
Azóta majdnem három hónap telt el. A nyaralónk újra az a békés menedék lett, ahol virágillat keveredik a házi vacsora meleg aromájával. Katalin hetente egyszer felhívja Gábort, de valahogy mindig akad egy nyomós oka, amiért nem tudnak kijönni hozzánk. Én pedig minden beszélgetésnél vidám hangon megemlítem, hogy mostanában olvadékvízen és csíráztatott lenmagon élünk.
Úgy hallottam, Péter azon a hétvége után megtanult magának készételt főzni. Én pedig levontam a magam tanulságát: néha a nyugalom megvédéséhez elég, ha az ember a megfelelő pillanatban elővesz egy bojtorjángyökeret.