Azt állította, Csaba megunta a szakmát, és inkább kamionozni ment. Anna akkor nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget.
Most azonban minden apró részlet ugyanabba a borzalmas képbe illeszkedett.
Nagy nehezen rákényszerítette magát, hogy felálljon. A térde remegett, a teste tiltakozott, mégis továbbmozdult, mert a rettegésnél is erősebbnek bizonyult benne a kényszer, hogy megtudja az igazságot. Megkerülte a szőnyeget, kitapogatta a textil szélét, aztán szorosan lehunyta a szemét, és egyetlen hirtelen rántással maga felé húzta.
A szőnyeg teljesen szétnyílt.
A sötétbarna, beszáradt foltokkal teleszórt bolyhok között egy férfi teste feküdt. Drága, sötétkék öltöny volt rajta; valaha zakóból és nadrágból állhatott, de az anyag több helyen elrohadt, és undorító módon szinte egybenőtt a maradványokkal. Az arc látványától Anna gyomra görcsbe rándult. Arc már alig volt rajta: csupán egy koponya, amelyre száraz, pergamenszerű bőr feszült, mélyen besüppedt szemüregekkel és vicsorszerűen kilátszó fogsorral. A felső állkapocsban megcsillant egy aranyfog. A haja vöröses árnyalatú volt, hosszú, csomókba tapadt tincsekben terült szét a vállán.
Vöröses. Gábor barna hajú volt. Ennek az embernek teljesen más színű haja volt. A testalkata sem stimmelt: szélesebb váll, magasabb termet.
Nem Gábor.
Anna úgy ereszkedett térdre a szőnyeg mellé, mintha valami láthatatlan erő irányítaná. A kezei reszkettek, mégis odanyúlt a zakó belső zsebéhez. Amikor hozzáért, a szövet és az alatta lévő kiszáradt anyag kellemetlenül besüppedt az ujjai alatt. Majd valami keményet tapintott. Egy bőrtárcát. Küszködve húzta ki, aztán óvatosan szétnyitotta.
Belül jogosítvány lapult. A fényképen szereplő férfi arca természetesen már semmiben sem hasonlított arra, ami a szőnyegen feküdt, de a név világosan olvasható maradt.
Balázs Gáspár. Született: 1978.
Anna soha életében nem ismert semmiféle Balázs Gáspárt. A következő pillanatban mégis eszébe villant valami. Három és fél évvel korábban, amikor Gáborral először nézték meg ezt a lakást, az ingatlanos nő félvállról megjegyezte, hogy az előző tulajdonos valami vállalkozó volt, aki váratlanul eladta az otthonát, majd külföldre költözött. „Úgy hallani, hirtelen nagyon beindultak az üzletei, Ciprusra ment” — fecsegte akkor a bőbeszédű asszony.
Anna most már értette, kinek indultak be valójában az ügyei. És azt is, ki „költözött Ciprusra”.
Gábor, az ő mindig nyugodt, pedáns, logisztikával foglalkozó férje megölt egy embert. Megszerezte a lakását, talán a pénzét is, esetleg az iratait? Nem, ez utóbbi nem lehetett. Gábor Gábor maradt: saját személyi igazolványa volt, saját TAJ-száma, saját adóazonosítója. Akkor hát egyszerűen kihasználta a tulajdonos eltűnését, hogy meggazdagodjon? Vagy Balázs Gáspár a társa volt, üzleti partner, esetleg cinkos, akit később félre kellett állítani?
Anna feje szédülni kezdett. Ott ült a nappali padlóján, a kibontott szőnyeg mellett, egy halott ember maradványai közvetlen közelében, miközben odakint vakítóan sütött a nap, madarak csicseregtek, és a világ zavartalanul folytatta a maga megszokott rendjét, mintha semmi sem történt volna.
Ekkor megrezzent a telefon a farmerzsebében. Anna összerándult, majd előkapta a készüléket. Ismeretlen számról érkezett üzenet. Rövid volt, mégis minden szava beléhasított.
„Remélem, mostanra mindent megtaláltál. Már érted, miért mentem el, és miért hagytam rátok a lakást. Ez nem nagylelkűség, Anna. Ez a hallgatásod ára. Két napod van eldönteni, mit teszel. Vagy elmész a rendőrségre, és elmondod, hogy tíz éven át egy gyilkossal éltél, vele aludtál egy ágyban, és gyereket szültél neki — akkor Lillának soha többé nem lesz apja, csak árvasági ellátása és egy bélyeg, amit egész életében cipelhet: egy őrült gyilkos lánya. Vagy elfogadod az ajándékomat, csendben maradsz, és élsz tovább. A szőnyeget kidobhatod. A testet később elviszem. A döntés a tiéd. Ui.: Szeretlek. Mindig is szerettelek. Bocsáss meg.”
Anna háromszor is végigolvasta az üzenetet. Aztán negyedszer is. Végül a telefon kicsúszott az ujjai közül, és a szőnyegre esett, közvetlenül a halott férfi kiszáradt keze mellé. Ő pedig halkan, hangtalanul nevetni kezdett.
Ebben a nevetésben nyoma sem volt vidámságnak. Csak az a dermesztő felismerés rezgett benne, hogy a megszokott, érthető, kissé unalmas élete ebben a percben végleg véget ért. És valami egészen más kezdődött el.
Felnézett a plafonra, mintha onnan várna választ. De nem érkezett semmiféle válasz. Csak a sűrű, ragacsos csend maradt, meg a halál szaga, amelyről úgy tűnt, mostantól örökre beleivódott mindenbe körülötte.