Anna akkoriban csak fáradt közönnyel megvonta a vállát. Gábor gyakran lelkesedett be hirtelen valami „kihagyhatatlan üzlet” miatt, aztán pár nap múlva már ő maga sem emlékezett rá. A feltekert szőnyeget végül betuszkolták a kamra legtávolabbi sarkába, dobozokat, ládákat pakoltak elé, és Anna évekre teljesen megfeledkezett róla.
Most azonban, ahogy ott állt a poros, baljós csomag előtt, jeges borzongás futott végig a gerincén. Miért nem vitte el Gábor ezt az állítólagos, kézzel szőtt, valódi perzsaszőnyeget, ha egyszer a válás előtt minden holmijához betegesen ragaszkodott, és a pénzhez is szinte nevetségesen fukar módon állt? Egy ilyen darab bizonyára nem lehetett olcsó. Miért hagyta itt a porban, ebben a drága lakásban, mintha semmit sem érne?
Valami hirtelen, szinte fájdalmas késztetés kerítette hatalmába. Kinyújtotta a kezét a fekete fólia felé, majd megpróbálta a hengert kihúzni a folyosóra, a fényre. A csomag iszonyatosan nehéznek bizonyult. Pedig Anna erős asszony volt, hozzászokott, hogy festékes dobozokat, vásznakat, mindenféle nehéz holmit cipeljen, mégis alig tudta megmozdítani. Végül vonszolva, a világos laminált padlót végigkarcolva, zihálva húzta ki a nappali közepéig.
Aztán kiment a konyhába, és elővett a fiókból egy széles pengéjű, éles sniccert. Nem értette, miért ver a szíve úgy, mintha a torkában dobogna, és miért nyirkosodik át a tenyere. Letérdelt a fekete műanyagba tekert henger elé, majd belevágta a pengét. A fólia száraz, recsegő hanggal hasadt szét. Abban a pillanatban furcsa, kellemetlen szag csapta meg az orrát: állott por, molyirtó és valami halvány, fémes árnyalat keveréke.
Anna módszeresen, egyre türelmetlenebbül hasogatta fel az erős ragasztószalag rétegeit, hosszú csíkokban tépve le őket a csomagról. Közel tíz percébe telt, mire a textilt teljesen kiszabadította. Valóban gyönyörű, régi szőnyeg volt: tömör, súlyos darab, merev, mélybordó szálakkal és bonyolult, aranyszínű mintázattal. Csakhogy Annát ebben a pillanatban a szépsége egyáltalán nem érdekelte. A szorosan feltekert henger közepe különösen kidudorodott, szabálytalanná torzítva az alakját, mintha odabent valamilyen kemény mag rejtőzne.
Rátámasztotta mindkét tenyerét a bordó szálakra, és minden erejét összeszedve ellökte magától a szőnyeget, hogy kigördüljön a padlón.
A henger tompa, nehéz puffanásokkal nyílt szét, és megmutatta, mit zárt magába. Anna hátrahőkölt, rémületében felnyikkant, és fájdalmasan beütötte a hátát a kanapé lábába. Képtelen volt felfogni, amit látott. A nappali képe megingott előtte, mintha a falak lassan elúsznának, a fülében pedig vékony, elviselhetetlen sípolás támadt.
A szőnyeg belsejében…
A szőnyeg belsejében egy emberi test feküdt.
Anna nem sikított. A hang egyszerűen eltűnt belőle, mintha valaki egyetlen mozdulattal lekapcsolta volna körülötte a világot. A padlón ült, lapockáját a kanapé oldalának szorítva, és meredten bámulta azt, ami elé tárult. A szőnyeg nem nyílt ki teljesen, mert beleütközött a tévé alatti szekrénybe, de így is éppen eleget mutatott. A nehéz, bordó anyag redői közül egy kiszáradt, összeaszott kéz meredt elő. Az ujjak egy öreg fa görcsös gyökereire emlékeztettek, természetellenes szögben hajlottak, a körmök letöredeztek. A csukló egy részét szürkésbarna, pergamenszerű, kiszikkadt bőr borította.
Az a szag, amelyet Anna először fémesnek hitt, most rettenetes bizonyossággal kapott értelmet. Nem rozsda szaga volt. Bomlásé. Régi, a szálak közé ivódott, az időtől és a szoros csomagolástól tompává vált bűz.
– Ez nem lehet igaz – formálta hangtalanul a szavakat.
De a test nem tűnt el. Ott feküdt előtte. Ott volt az ő kamrájukban mindvégig, amíg ők reggeliztek a konyhában, amíg Lilla megtanult biciklizni, amíg Gábor azt mondogatta neki, hogy éljen nyugodtan. Három év. Három átkozott évig állt ez a csomag alig két méterre azoktól a dobozoktól, amelyekben a karácsonyfadíszeket tartották, és amelyeket Annával együtt a lánya minden decemberben előszedett.
Ekkor villant be neki, hogy Gábor annak idején nem egyedül cipelte be a szőnyeget. Segítséget kért valakitől. De kitől? Anna kétségbeesetten kutatni kezdett az emlékeiben. Egy fiatal férfi volt, talán Csaba. Igen, az a Csaba, aki nem sokkal azután váratlanul felmondott, és még azon a télen elköltözött egy másik városba. Eltűnt a közösségi oldalakról, nem vette fel a telefont, többé senki sem hallott felőle. Gábor akkor egyetlen félvállról odavetett magyarázattal intézte el az egészet.