— Anna, te még mindig az ágyban fekszel? Már majdnem kilenc óra! Péter teljesen kivan az utazástól, kellene neki egy öt tojásból készült rántotta, mellé jó ropogós bacon!
Nehezen nyitottam ki a szemem. A hálószobát nem az a friss, harmatos reggeli illat járta át, amiért valaha megvettük ezt az erdőszéli házat, hanem Katalin erős, virágos parfümje. Az anyósom az ajtóban állt, csípőre tett kézzel, és úgy nézett rám, mintha parancsra kellett volna működnöm.
— Katalin, tegnap hajnali kettőig gyomláltuk az ágyásokat — feleltem rekedten, miközben sajgott a hátam minden izma.
— Majd kipihenjük magunkat máskor. Na, kelj fel, a csomagtartóban üresek a dobozok, főzni kellene egy nagy adag levest egész hétre!
Az ajtó csattanva záródott. Arcomat a párnába fúrtam, és éreztem, ahogy a megalázottság szorítása összerántja a mellkasomat.
Hét év. Pontosan hét esztendőn át Gáborral szinte mindent megvontunk magunktól. Nem mentünk nyaralni a tengerhez, régi kabátokat hordtunk tovább, egy apró garzonban szorongtunk, csak hogy összegyűljön a pénz erre a fából épült házikóra az erdő mellett. Gábor saját kezével csiszolta a deszkákat, én vízhólyagos tenyérrel ültettem a hortenziákat. Úgy képzeltük, ez lesz a mi csendes menedékünk.
Csakhogy az álmunkból végül ingyenes hétvégi üdülő lett a férjem rokonai számára.
Minden péntek este, hajszálpontosan hatkor, egy bordó külföldi autó fékezett a kapunk előtt. A harmincnyolc éves Péter, Gábor testvére kikászálódott a volán mögül, nagyot nyújtózott, majd egyenesen a függőágy felé vette az irányt. Katalin mögötte lépkedett, üres kockás szatyrokkal, amelyeket vasárnap estére nekem kellett megtöltenem étellel.
— Anna, ki pácol így húst? Hát ez ki fog száradni! — zúgott a fülem mellett az anyósom hangja, miközben a jogos szabadnapomon a mosogatónál álltam. — És hozz már Péternek egy kis ásványvizet, rosszul viseli ezt a meleget.
Az élelmiszer szinte eltűnt a szemünk elől. Termelői sajt, válogatott sertéshús, friss zöldségek — szombat estére a hűtő üres polcai vakító fehérséggel meredtek rám. Gábornak újra meg újra autóba kellett ülnie, hogy a falusi boltban hagyjon ott jelentős összegeket. A rokonai viszont egyszer sem hoztak magukkal még egy vekni kenyeret sem.
Aznap este, amikor negyedszerre mosogattam el Péter után, a kezem hirtelen remegni kezdett. A tányér kicsúszott az ujjaim közül, és csörömpölve szilánkokra tört a járólapon.
Gábor már a következő pillanatban mellettem termett.