A törvény szerint ugyanis Gábor is igényt tarthatott volna rá. Ehhez képest minden vita nélkül kijelentkezett a lakásból, majd közjegyző előtt lemondott a tulajdonrészéről Anna javára. Sőt, még azt is megígérte, hogy a bank felé fennmaradt teljes tartozást egyedül, határidő előtt rendezi.
– Tőled nem kérek semmit – mondta, miközben becsatolta a két bőröndjét, amelybe a holmijait dobálta. – Élj nyugodtan Lillával. Nem akarok az utatokban állni. A lakás teljes egészében a tiétek marad.
Anna barátnői egymást túlkiabálva bizonygatták, hogy ennél jobban nem is járhatott volna. „Örülj már, te szerencsétlen! Legalább annyi becsület volt benne, hogy nem kezdett pereskedni a kanalakon, az alsónadrágokon meg a négyzetmétereken!” – mondogatták. Csakhogy Annát nem megkönnyebbüléssel töltötte el ez a hirtelen nagylelkűség, hanem jeges félelemmel. Gábor soha nem tartozott az önzetlen emberek közé. Éveken át fillérre pontosan számon tartotta a rezsit, képes volt kellemetlen jelenetet rendezni, ha Anna pár ezer forinttal többet költött egy ruhára, és a boltokban is állandóan az akciós címkéket vadászta. Most pedig szemrebbenés nélkül otthagyott egy közel hatvanmillió forintot érő lakást? Bíróság nélkül? Alkudozás nélkül? Egyetlen szemrehányás nélkül? Valami ebben hamisan csengett. Túl szabályos volt, túl sima, mintha gondosan megrendezett jelenetet látna.
Pontosan fél év telt el. Lilla nehezen viselte, hogy az apja eltűnt a mindennapjaiból, Gábor azonban úgy tett, mintha szinte teljesen kiradírozta volna őket az életéből. Havonta egyszer telefonált, szigorúan néhány percre, és gépiesen érdeklődött az egészségükről. A tartásdíjat ugyanakkor mindig pontosan utalta, ráadásul meglepően nagy összegeket, amelyek sehogy sem illettek ahhoz a hivatalos logisztikusi fizetéshez, amelyből korábban közösen éltek. Anna próbált talpon maradni. Munkába temetkezett, plusz műszakokat vállalt a szalonban, mert egyre nehezebb volt hazamennie abba a lakásba.
Az otthonuk nyomasztóvá vált számára. Minden sarka a múlt árnyékaival volt tele: itt ragasztották együtt a tapétát, a konyhába közösen választották a csillárt, a folyosón Gábor tartotta Lilla apró kezét, amikor a kislány az első bizonytalan lépéseit gyakorolta. Egy meleg hétvégi napon, miután Anna kivitte a lányát a nagymamához a telekre, végre elhatározta, hogy elég volt. Ki kell takarítania Gábor maradékát az életéből, különben teljesen beleroppan.
Először összeszedte a férfi hátrahagyott holmijait. Régi ingek, szerszámok az üvegezett erkély egyik ládájában, a különböző országokból összehordott, nevetséges söröskorsó-gyűjtemény – minden nagy, fekete szemeteszsákokba került. Estére a kamra maradt. A hosszú folyosó végén nyílt ez a keskeny, de mély, ablaktalan kis helyiség, amelyet dobozok, karácsonyfadíszek, szezonon kívüli cipők, törött bőröndök és befőttesüvegek tömtek tele. Anna felkapcsolta a mennyezet alatt pislákoló gyenge izzót, prüszkölt egyet a felkavart portól, aztán nekilátott a kupacok szétválogatásának. Helyet akart csinálni Lilla biciklijének és a saját munkához használt anyagainak. Azt akarta, hogy többé semmi se emlékeztesse arra az életre, amelyben minden csak gyűlt, porosodott és ránehezedett.
Három súlyos, elfeledett kacatokkal teli dobozt már kivonszolt a folyosóra, mire végre eljutott a kamra legtávolabbi sarkáig. Ott, a falnak támasztva, egy fiókok nélküli, nehéz, régi komóddal beszorítva állt valami magas tárgy. Fekete építési fóliába tekerték, és több rétegben széles, szürke, erősített ragasztószalaggal csavarták körbe.
Anna összevonta a szemöldökét, és a homlokáról letörölte az izzadságot. Közelebb lépett, majd végighúzta a tenyerét a különös csomagon. A fólia alatt kitapintható kemény, tömör forma alapján nem lehetett tévedni: szőnyeg volt. Majdnem kétméteres, elképesztően nehéz, feszesre feltekert szőnyeg.
Ekkor hirtelen bevillant neki egy körülbelül három évvel korábbi este. Gábor akkor éjnek idején érkezett haza, magával hozott valami barátot, hogy segítsen becipelni ezt a hengert, közben lihegett, káromkodott, és majdnem nekiment a falnak. Amikor az álmos Anna megkérdezte, mégis mi ez a borzalom, Gábor felcsillanó szemmel, gyerekes lelkesedéssel felelte:
– El sem hiszed, szinte aprópénzért szereztem egy valódi, kézzel szőtt perzsaszőnyeget! A főnökömnek meghalt a nagyapja, most kiárusítják az örökséget. Ide most persze egyáltalán nem illik, de tegyük be egyelőre a kamrába, jó? Majd elővesszük, ha egyszer veszünk egy saját házat a városon kívül.