Az ember ugyanis nemcsak kulcsot képes elhagyni. Néha a lelkiismeretét is, a határokat, meg azt a kevés józan eszét, ami még megmaradt.
— A másik garnitúra hol van? — kérdeztem.
— Nálam.
— Nálunk. Egyelőre még. Ma elhozod.
— Most akkor kidobsz?
— Egyelőre csak a kulcsaimat veszem vissza. A többit otthon megbeszéljük.
— Komolyan képes lennél emiatt mindent tönkretenni?
— Gábor, ez nem egy bögre, amit levertek az asztalról. Te árulni kezdtél egy lakást, amit még a házasságunk előtt kaptam. Három héten át hazudtál nekem. Belekeverted a vevőket is. Úgy akartál sarokba szorítani, hogy már ne legyen visszaút. Pontosan melyik részét nevezed annak, hogy „emiatt”?
Összeszorította a száját.
— Te soha nem értetted meg a családomat.
— Ők pedig olyan nagyon igyekeztek érthetően viselkedni? Anyád már az első közös szilveszterünkön megkérdezte, miért nem íratom rád a kétszobás lakásom felét, ha egyszer „mostantól egy test, egy lélek vagyunk”. Az öcséd egyszer elkért tőlünk nyolcvanezer forintot „három napra”, aztán nyolc hónap múlva adta vissza, olyan arccal, mintha örökséget kaptunk volna tőle. A húgod meg közölte, hogy nekem csak mázlim volt az örökséggel, mintha nem dolgoztam volna végig tíz évet szabadság nélkül. Nincs ezen mit megérteni. Nagybetűkkel van kiírva az egész.
— Ők egyszerű, hétköznapi emberek.
— Hétköznapi emberek nem nézik más lakását közös családi kasszának.
— Nagyon kemény vagy.
— Igen. Könnyű puhának lenni, ha a puhaság árát mindig valaki más fizeti ki.
Felállt.
— Hazamegyek.
— Menj. És leveszed a hirdetést a szemem láttára.
— Most?
— Igen, ebben a pillanatban. Vedd elő a telefonod.
— Ennyire nem bízol bennem?
— Gábor, ezt a kérdést ma tényleg komolyan gondoltad?
Előhúzta a mobilját, megnyitotta az alkalmazást, és néhány ingerült mozdulattal bökdösni kezdte a kijelzőt. Láttam a konyháról készült fotót: olyan szögből lőtte, hogy nagyobbnak tűnjön, mint amekkora valójában volt. Láttam a szöveget is: „Papírok rendben, gyorsan birtokba vehető.” A papírok nálam feküdtek egy kék mappában a szekrényben, az autó biztosítási iratai és a régi vasaló használati útmutatója között. Nála semmi nem volt rendben. Legfeljebb a pofátlansága volt tökéletesen előkészítve.
— Töröltem — mondta.
— Mutasd.
Odafordította a képernyőt. A hirdetés az archívumba került.
— Most haza — mondtam. — És az autóban ne kezdj bele. Külön megyek.
— Direkt egyedül jöttél?
— Direkt tulajdonosként jöttem. Hasznos érzés, ajánlom kipróbálásra.
Otthon úgy ült le a konyhában, mint egy vádlott, csak rács és pohár víz nélkül. Levett kabátomat felakasztottam a fogasra, aztán kivettem a szekrényből a mappát. Elé tettem a tulajdoni lapot, a kétszobás lakás adásvételi szerződését, meg az egyszobás lakás örökléséről szóló okiratot. A papírok unalmasak voltak, hivatalosak és szárazak. Az unalom a tények legjobb barátja.
— Nézd meg — mondtam. — A belvárosi kétszobást két évvel az esküvőnk előtt vettem. A lakótelepi egyszobást Ilona nénitől örököltem, szintén a házasság előtt. Nincs mit megosztani. Nincs mit nélkülem eladni. És nincs mivel nyomást gyakorolni rám.
— Nem akartalak nyomás alá helyezni.
— Dehogynem. Csak eddig kulturáltabb formában csináltad, ingatlanos hirdetésen keresztül.
— Én Zoltánt próbáltam megmenteni.
— Engem felhasználva akartad megmenteni Zoltánt. Ez azért nem ugyanaz.
— Segíthettél volna.
— Segíthettem volna. A saját döntésem alapján. A saját összegemmel. A saját feltételeimmel. De te úgy gondoltad, hogy az én feltételeim csak fölösleges formaságok.
— Mert úgyis nemet mondtál volna.
— Igen. És jogom lett volna hozzá. Kellemetlen jog, de az enyém. Képzeld, egy felnőtt ember mondhat nemet akkor is, ha a másiknak tragédiája van hitelezőkkel, anyával, kutyával és magas vérnyomással együtt.
— Zoltán tényleg nagy bajban van.
— Hol van most?
— Otthon.
— Akkor miért nem ő hívott fel engem?
— Szégyelli.
— Kérni szégyell, de azt nem, hogy te más tulajdonát árulod?
— Nem tudott a hirdetésről.
Ránéztem. Nem dühösen. Inkább figyelmesen, mintha még egyszer esélyt adnék neki, hogy ne süllyedjen mélyebbre.
— Gábor, ne rontsd tovább.
— Tényleg nem tudott róla.
— Tehát egyedül döntöttél? A testvéred kedvéért, aki állítólag még csak nem is tud az egészről?
— Azt hittem, így egyszerűbb lesz.
— Kinek?
Erre már nem felelt.
— Pakolj össze — mondtam.
— Mi van?
— A legszükségesebbeket. Egy hétig lakj anyádnál, egy barátnál, az irodában a rajzasztal alatt, nekem mindegy. Ki kell találnom, kivel éltem együtt eddig.
— Anna, ezt nem teheted.
— De. Ez az én lakásom. Látod, milyen váratlan előnyei vannak a hivatalos papíroknak?
— Most bosszút állsz.
— Nem. Ha bosszút akarnék állni, már a rendőrséget hívnám, és elmesélném a hirdetést, a lakásmutogatásokat, az „egy felnőtt tulajdonos” meséjét meg a gyors adásvételt. Most egyelőre csak azt szeretném, hogy menj ki az otthonomból.
— A mi otthonunkból.
— Az enyémből. Együtt laktunk benne. Ettől még nem lett közös tulajdon. Kellemetlen háztartási számtan, de mérnök vagy, meg fogod oldani.
Hirtelen felpattant.
— Tudod, nálad mindig ez van. Minden a tiéd. A lakás a tiéd, az autó a tiéd, a pénz a tiéd, a döntések a tieid. Én akkor mi vagyok? Valami melléklet?
— A férjem voltál. Egészen addig, amíg el nem döntötted, hogy átveszed a vagyonom kezelését.
— Én is tettem bele ebbe az életbe.
— Mibe pontosan?
— A felújításba. A bevásárlásba. A közös életünkbe.
— A bevásárlásba mindketten tettünk. A kétszobás felújítása az én számlámról ment. Te kiválasztottad a csempét, és összevesztél a burkolóval, ezt köszönöm. De tulajdonjogot nem osztanak csempeválasztás után.
— Jéghideg vagy.
— Nem. Csak nem üvöltök. Ez sokakat megzavar.
Elővett egy sporttáskát, és beledobálta a holmijait. Farmer, pulóver, borotva, töltő, iratok, régi fülhallgató, két tervezési szakkönyv, amelyeket úgysem nyitott ki soha. Az ajtónál megtorpant.
— Én tényleg nem akartalak elárulni.
— Az árulás ritkán úgy kezdődik, hogy „most akkor elárullak”. Többnyire azzal indul, hogy „én csak jót akartam”.
— Holnap felhívlak.
— Ne. Írj, amikor elhozod az egyszobás másik kulcscsomóját.
— Anna…
— Gábor, menj ki. Kérlek. Amíg még nyugodtan beszélek.
Kiment. A zár kattanása után olyan csend borult a lakásra, hogy a fürdőszobai falban zúgó csövet is hallani lehetett, mintha egy öreg villamos morogna valahol a vakolat mögött. Leültem a hokedlire, és aznap először engedtem meg magamnak, hogy kifújjam a levegőt. Nem sírtam. Nem vágtam falhoz egy tányért. Csak kilélegeztem, mert egész nap olyan volt, mintha egy betontömb szorítaná a mellkasomat.
Másnap elhozta a kulcsokat. Nem csengetett be. Letette őket a lábtörlőre, aztán üzenetet küldött: „Nem akarok megint veszekedni.” Visszaírtam: „Rendben.” Négy év házasság után így festett a családi kommunikációnk teljes tartalma: lábtörlő, kulcsok, rendben.
Két nappal később lecseréltettem a zárakat. Mindkét lakásban. A szerelő zömök, fáradt arcú férfi volt; úgy nézett rám, mint aki túl sok ajtót látott már, és túl kevés jó befejezést.
— Elvesztek a kulcsok? — kérdezte.
— Majdnem.
— Férj?
— Majdnem.
Úgy bólintott, mintha ez önálló hibakategóriának számítana.