— Gábor, magyarázd már el, miért szerepel a hirdetésben az, hogy „tulajdonostól”, ha történetesen én vagyok a tulajdonos?
Az egyszobás lakásom ajtajában állt, valahol egy külvárosi lakótelep egyik csendes utcájában, és olyan arcot vágott, mintha komoly vevőkre számított volna, ehelyett egyszerre érkezett volna meg hozzá az adóhatóság és a körzeti megbízott. A mosoly nem tűnt el rögtön az arcáról. Előbb csak a szája bal széle rándult meg, aztán kiürült a tekintete, végül ostobán pislogott párat.
— Anna… te meg mit keresel itt?
— Milyen különös kérdés. A saját lakásomban. A saját kulcsommal. Miután megláttam, hogy eladásra kínálják a saját ingatlanomat. Tényleg érdekes, Gábor. Esetleg azt is megkérdezed, ki engedett be a lépcsőházba?
— Várj, félreértetted az egészet.
— A hirdetésben ez állt: „Eladó barátságos, egyszobás lakás frissítő felújítás után. Egy felnőtt tulajdonos. Gyors ügyintézés.” A telefonszám pedig a tiéd volt. Pontosan melyik részét értelmeztem rosszul? A „barátságosat”?
Hátrapillantott a szoba felé, mintha odabent egy ügyvéd ült volna készenlétben, aki mindjárt előlép, és emberi nyelvre fordítja ezt az egész zagyvaságot. Csakhogy a szobában nem volt senki. Csak az új linóleum, a világos tapéta, az előző bérlőktől itt maradt ikeás asztal, meg az olcsó „tengeri szellő” illatosító szaga, amely valamiért mindig inkább kórházra emlékeztet.
— Beszélni akartam veled — mondta végül.
— Az első foglaló után?
— Ne gúnyolódj.
— Akkor mégis hogyan szóljak hozzád? Kedvesen? „Gábor drágám, megmagyaráznád, miért hirdetted meg azt a lakást, amit Ilona néni rám hagyott, és amelyhez jogilag pontosan annyi közöd van, mint Péternek, a szomszéd udvar takarítójának?”
— Nem akartam semmit a hátad mögött elintézni.
— A hirdetés magától került fel? A képek is önálló életre keltek? A felújítás is csak úgy, véletlenül nem kiadásra készült, ahogy nekem mondtad, hanem eladásra?
Gábor végighúzta a tenyerét az arcán. Ezt akkor szokta csinálni, amikor nyugodt, felelősségteljes felnőttnek akart látszani. Máskor még hatott is. Most inkább úgy nézett ki, mint aki épp a vallomását próbálja el.
— Gyere be — szólalt meg halkan. — Ne itt beszéljük meg a folyosón.
— Köszönöm, nagylelkű házigazdám, hogy engedélyt kaptam.
— Anna.
— Mi van Annával? Én kifejezetten jókedvű vagyok. Még a lift sem ragadt be velem.
Beléptem. A tapéta tényleg szépen simult a falra. Gáborhoz értett, hogy felügyelje a mestereket, ezt nem lehetett elvitatni tőle. Abban a sarokban is, ahol korábban elvált a szegélyléc, most minden példásan állt, mintha egy katalógusfotóról másolták volna: „százhatvanezer forint négyzetméterenként, kilátással az életre”.
— Beszélj — mondtam. — De a „így alakult” kezdetű meséket hagyjuk. Amikor egy férfi három héten át kijár egy idegen lakásba, fotózza a felújítást, majd felteszi eladásra, az nem „így alakult”. Az már egy kisebb hadművelet.
— Zoltán bajban van.
— A bátyád születése óta bajban van. Hol az autóhitele szorítja, hol a felesége sértődik meg, hol a gyrosos vállalkozása bukik el, mert a vásárlók, képzeld, nem értékelték a koncepciót.
— Most komoly a helyzet.
— Csupa fül vagyok.
— Tartozik. Nem banknak. Embereknek. A hónap végéig kapott haladékot.
— Mennyi?
— Tizenötmillió-kétszázezer forint.
— És te úgy gondoltad, hogy az én lakásom pont kijön tizenötmillió-kétszázezerből, némi alkudozással a lépcsőház előtt?
— Arra gondoltam, eladjuk, rendezzük a tartozását, aztán én visszafizetem neked. Apránként.
— Te visszafizeted nekem egy lakás árát? A mérnöki fizetésedből? Gábor, az autód hitelét is négy éve törleszted, és minden hónapban őszintén meglepődsz, hogy a bank már megint pénzt kér.
— Ne alázz meg.
— Az megalázás, amikor egy férj áruba bocsátja a felesége vagyonát, aztán ő kéri ki magának, hogy ne alázzák.
Leült a konyhából odahozott hokedlire. Én állva maradtam. Fontos volt, hogy ne üljek le. Ha leülök, elkezdem úgy hallgatni, mint a felesége. Márpedig abban a pillanatban nem feleség voltam. Hanem valaki, akinek épp megpróbálták kihúzni a lába alól a padlót, majd ezt családi összetartásnak nevezni.
— Anna, hidd el, nem láttam más megoldást.
— Dehogynem láttál. Csak nem tetszett neked. Oda kellett volna jönnöd hozzám, és azt mondani: „Anna, a bátyámnak adóssága van, találjuk ki, mit lehet tenni.” Én pedig azt feleltem volna: „Gábor, sajnálom, de a lakást nem adom el.” Ettől a választól féltél?
— Igen.
— Ezért inkább úgy döntöttél, megkerülöd a választ.
— Előbb vevőt akartam találni. Hogy tudjam, mekkora összegről beszélünk. Nem akartam üres kézzel eléd állni.
— Te nem üres kézzel akartál jönni, hanem valaki más foglalójával. Azt akartad mondani: „Most már mit csináljunk, Anna, az emberek befizettek, kellemetlen lenne visszalépni.” Így volt?
Nem szólt semmit.
— Egyszerű kérdést tettem fel.
— Valahogy így — préselte ki magából.
— Csodálatos. Vagyis sarokba akartál szorítani, aztán elmagyarázni, hogy mindez a család érdekében történik.
— Mert ez a család.
— Nem, Gábor. A család ott kezdődik, hogy megkérdezik a másikat. Amikor helyetted döntenek, azt már máshogy hívják. Tisztességes körökben erőszaknak. Jogi nyelven csalásnak.
— Én nem vagyok csaló.
— Akkor mi vagy? Lelkes amatőr ingatlanos? Jószívű megmentő más tulajdonával?
— A férjed vagyok.
— A férj nem olyan tisztség, amelyhez aláírási jog jár.
Felemelte a fejét, és most már dühösen nézett rám. Végre. A bűnbánó testtartása kezdett jobban idegesíteni, mint maga a hirdetés.
— Te mindent papírokra fordítasz le — mondta. — Nálad az élet csak tulajdoni lap, szerződés, kivonat meg százalék. És az emberek hol vannak?
— Ott, ahol nem próbálják őket a tapétával együtt eladni.
— Ez nem vicces.
— Nem is nevetek.
Egy darabig hallgattunk. Az ablakpárkányon festőszalag hevert. A radiátor alatt egy megszáradt glettcsomó kuporgott. A fürdőszobából csöpögött a csap, amelyet Gábor szerint „a mester majd mindenképp befejez”. Úgy tűnt, a mester is a gyors adásvételre vár.
— A kulcsokat — mondtam.
— Anna…
— A lakás kulcsait.
— Legalább este, otthon beszéljük át. Normálisan.
— Most is normálisan beszélünk. Te mondasz valamit, én meghallom. Én mondok valamit, te megteszed. A kulcsokat.
— Most az indulataid beszélnek belőled.
— Nem. Most a tények beszélnek. Az érzelmek majd később jönnek, amikor megtudom, hány embert hoztál már ide megmutatni az én lakásomat.
Elkapta a tekintetét.
— Hányat?
— Kettőt.
— Két vevőt?
— Egy párt. Meg egy nőt a fiával. Csak megnézték.
— Csak megnézték. Mint egy múzeumban. Jegyet is szedtél?
— Anna, elég legyen.
— Nem, Gábor. Neked legyen elég. Te már épp eleget markoltál össze.
Elővette a kulcscsomót. Az én kulcsom egy piros műanyag bilétán lógott, rajta egy lekopott „K” betűvel. Ilona néni még életében mondogatta: „Azért piros, hogy ne lehessen elveszíteni. A szürke dolgokat elhagyja az ember, de a pirosat szégyen nem észrevenni.” Mint kiderült, ebben a kérdésben túl derűlátó volt.