— Akkor jól döntött — mondta végül. — Egy zár mindig olcsóbb, mint az idegrendszer helyreállítása.
— Mindenkinek ezt mondja?
— Dehogy. Csak azoknak, akik nem próbálnak alkudozni a valósággal.
A munkahelyemen összeszedetten viselkedtem. A beszerzési osztályon senkinek sem tűnt fel, hogy a csoportvezetőjük belül éppen porig ég, ráadásul emberáldozatokkal. A világunkban egyébként is elképesztően sok minden olyan nőkön áll, akik reggel kifestik magukat, bemennek az irodába, megnyitnak egy táblázatot, és úgy tesznek, mintha nem az lenne minden vágyuk, hogy lefeküdjenek az íróasztal alá.
Este Eszter hívott.
— Élsz még?
— Igen.
— Gábor írt nekem.
— Hát persze. Most indul a turné: „Anna félreértett engem”.
— Azt mondta, egyetlen hiba miatt dobtad ki.
— Eszter, ha holnap meghirdetem az autóját, és azt mondom a vevőnek, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt tulajdonos, az hiba lenne?
— Az inkább cirkusz lenne.
— Pontosan. Csak porondmester nélkül, mert a porondmester visszaköltözött az anyjához.
— Azt is mondta, hogy Zoltánnak adósságai vannak.
— Mondta. Csakhogy nekem ez a történet egyre kevésbé kerek.
— Miért?
— Mert Gábor túl készségesen vállalta magára az egész bűnt. Túl simán ment neki. „A bátyám bajban van, fenyegetik, azonnal kell a pénz.” Se papír, se üzenet valamilyen hitelezőtől, se telefonhívás a jelenlétemben. Csak családi szenvedés, szépen tálalva.
— Szerinted hazudik?
— Szerintem ennek több rétege van, mint egy olcsó, majonézes rakott salátának.
— És mit fogsz csinálni?
— Felhívom Zoltánt.
— Te magad?
— Ki más? A rendőrséget még korai lenne bevonni.
Zoltán nem vette fel azonnal. Amikor végre beleszólt, a háttérben üvöltött a tévé, és valaki edényekkel csörömpölt.
— Halló, Anna? Ha Gáborról van szó, rendezzétek le egymás között. Én ebbe nem mászom bele.
— Zoltán, mennyivel tartozol?
— Kinek?
— Na, engem is pontosan ez érdekel.
— Miről beszélsz?
— Gábor azt állította, hogy majdnem tizenhatmillió forint adósságod van, és fenyegetnek. Ezért hirdette meg eladásra a lakásomat.
A vonal túlsó végén egyszerre csend lett. Még a tévé is mintha lehalkult volna.
— Hogy mit csinált?
— Feltette a garzonomat eladásra. Azt mondta, neked kell a pénz.
— Anna, én senkinek sem tartozom tizenhatmillióval. Van egy hitelkártyám, rajta körülbelül hatszáznyolcvanezer forint, igen, volt csúszás, de a felét már rendeztem. Anya segített. Miféle tizenhatmillió?
— Gábor nem bankról beszélt. Azt mondta, emberek.
— Miféle emberek? Én Budapesten élek, nem valami maffiasorozatban. Legfeljebb a szomszédnak lógok húszezerrel a garázs miatt, de ő már beletörődött.
— Tehát nem kérted Gábort, hogy szerezzen pénzt?
— Nem. Két hete nem is beszéltem vele. Összevesztünk a nyaralón. Azt akarta, hogy májusban én vigyem le anyát pár napra, én meg mondtam, hogy dolgozom.
— Zoltán, gondold át rendesen. Nem lehet, hogy valamit a te érdekedben akart megvenni, lezárni, elintézni?
— Anna, ez nem miattam volt. Ő anyával kavart valamit.
— Pontosan mit?
— Nem tudom. Anya úgy egy hónapja felhívott, és megkérdezte, biztosan a tiéd-e az a garzon. Mondtam neki: „Hát a nagynénéd lakása volt, Anna örökölte.” Erre azt felelte: „Igazságtalan, hogy egyeseknek kettő is jut, másoknak meg egy sem.” Én még nevettem is rajta. Hülye voltam.
— Anyád kérdezősködött?
— Igen. Aztán hozzátette, hogy Gábornak „férfiként gondolnia kellene a család jövőjére”. Azt hittem, megint arról szól a lemez, hogy miért nincs még gyereketek. Anna, csak kérlek, ne mondd neki, hogy én szóltam. Így sincs hova mennem, ha anya megtudja.
— Késő, Zoltán. Már szóltál.
— Anna, komolyan mondom, én nem vagyok benne. Gábor persze néha a fal sarkával gondolkodik, de hogy ilyet…
— Köszönöm.
— Tényleg kidobtad?
— Igen.
— Valószínűleg jól tetted. Bár a testvérem. De akkor is jól tetted.
Így kap az ember néha támogatást attól, akit addig két lábon járó pénznyelőnek tartott. Az élet imádja az olcsó látványelemeket, de időnként mégis pontosan célba talál.
Ezután felhívtam Gábort.
— Találkoznunk kell. Ma.
— Örülök, hogy hívtál.
— Ne örülj előre. Hétkor a ház melletti kávézóban. A lakásba nem jössz fel.
Korábban érkezett. Az ablaknál ült, előtte egy csésze tea gőzölgött. Az arca olyan gyűrött volt, mint egy ing, amelyet egész éjszakára nejlonzacskóba gyömöszöltek.
— Beszéltem Zoltánnal — mondtam köszönés helyett.
Gábor lassan letette a csészét.
— Minek?
— Mert hazudtál.
— Anna…
— Zoltánnak nincs tizenhatmilliós tartozása. Nincsenek „emberek”. Nincsenek fenyegetések. Van egy hitelkártyája, egy garázsügye, meg egy anyja, aki a lakásom felől érdeklődött. Kezdd újra.
Az asztallapot nézte. A pincérnő odalépett hozzánk az étlappal, megérezte a levegőben a puskaport, és harc nélkül visszavonult.
— Anya segíteni akart Zoltánnak lakást szerezni — mondta végül.
— Folytasd. Tetszik ez a műfaj.
— Júliával rosszul állnak a dolgaik. Válni akarnak. Ha Zoltán elmegy otthonról, nincs hová költöznie. Anya azt mondta, eladhatnánk a te garzonodat, hozzátehetnénk Júlia családtámogatását, és vehetnénk neki valami kicsit. Később apránként visszafizetné.
— Júlia családtámogatását? Válás közben? Gábor, a családi tanácskozásra véletlenül sem hívtatok meg egyetlen józan embert?
— Először nemet mondtam.
— Aztán?
— Anya azt mondta, te úgyis kiadod azt a lakást, neked csak plusz bevétel, Zoltánnak viszont nincs hol laknia.
— Értem. Tehát én vagyok a jótékonysági alapítvány a ti családi tehetetlenségetek nevében.
— Nyomást gyakorolt rám. Azt hajtogatta, hogy nálad lakom, semmim sincs, te pedig soha nem kezelsz egyenrangúként.
— És úgy gondoltad, lopással majd egyenrangúvá válsz?
— Nem loptam.
— Kitaláltál egy adósságot, hogy nemesebbnek tűnjön az egész. Ez még rosszabb. Nem arról volt szó, hogy megijedtél a testvéred miatt. Te elfogadtad azt a gondolatot, hogy az én lakásom a ti rokonságotok közös erőforrása. Engem pedig majd meg lehet puhítani sajnálattal.
— Összezavarodtam.
— Nem. Választottál.
— Anna, anya úgy tud beszélni, hogy az ember egy idő után már nem tudja, melyik gondolat a sajátja, és melyik az övé. Folyton azt ismételgette: „Nincs gyereketek, neked a tieidre kell gondolnod, Anna úgysem nélkülöz.” Én pedig… én tényleg elkezdtem azt hinni, hogy te egyszerűen nem érted, milyen az, amikor valakinek nincs hova mennie.
— Gábor, huszonnégy éves voltam, amikor három évig egy olyan szobában laktam egy lakótárssal, aki hajnali kettőkor olajos halat sütött, és a csilláron szárította a harisnyáit. Nekem nem kell elmagyarázni, milyen az, amikor nincs hová menni. Csak azt nem gondolom, hogy más problémáját az én ingatlanommal kell megoldani.
— Tudom.
— Nem tudod. Ha tudnád, most nem ülnél itt.
Megmasszírozta az orrnyergét.
— Levettük a hirdetést. Ilyen többé nem fordul elő.
— Persze, hogy nem. Már nincs kulcsod.
— Nem a kulcsokról beszélek. Rólunk.