— Lilla, Péterrel hosszasan átbeszéltük ezt az egész helyzetet — kezdte Eszter, lágy, együttérzőnek szánt hangon, miközben egyenesen Lilla szemébe nézett. — Pontosan látjuk, milyen megterhelő lehet egy egyedülálló nőnek fenntartani egy ekkora, kétszintes vidéki házat. Folyton költeni kell rá, javíttatni, rendben tartani a kertet, intézni a karbantartást. Minek magának ennyi gond? A lányát már felnevelte, most már pihenésre, nyugalomra, kényelmes életre lenne szüksége. Péter ezért kész levenni ezt a terhet a válláról. Szerintünk ez a legkorrektebb megoldás: maga megtartja a városi lakást, Péter pedig átveszi ezt a nyaralót. Higgye el, ez a lehető legemberségesebb út. Mi csak meg akarjuk kímélni magát azoktól a feladatoktól, amelyek már túl soknak bizonyulhatnak.
Eszter olyan mély meggyőződéssel adta elő mindezt, hogy egy pillanatra akár úgy is tűnhetett volna, mintha valóban nemes szívű segítséget ajánlana. Az ő fejében tökéletesen összeállt a képlet: megszabadítja a „megfáradt asszonyt” a felesleges nyűgöktől, miközben mellékesen biztosít egy értékes vidéki ingatlant a saját, frissen formálódó családja számára. Eszter önmagát a józan, modern észszerűség mintaképének tartotta. Meg volt győződve róla, hogy Péternek segít visszaszerezni azt, ami szerinte jogosan megilleti, és közben megvédi őt a volt feleség kapzsiságától.
Péter buzgón bólogatott, teljes mellszélességgel beleállva ebbe a szépen felépített történetbe.
— Valóban hajlandó vagyok ezt a lépést megtenni, Lilla. Én viszem tovább a házat. A lakás pedig marad nálad. Nem kell elköltöznöd, nem kell felforgatnod az életedet, minden maradhat a megszokott rendben. Én lelkiismeretesen járok el.
Néhány másodpercre sűrű csend ereszkedett közéjük. Lilla egyikükről a másikra nézett, és szinte lenyűgözte az az önáltatás, amelyben ezek ketten éltek. Azért érkeztek, hogy elvegyenek tőle valamit, ami nem az övék, közben pedig szentül hitték, hogy jót cselekszenek.
— Milyen nagylelkű ajánlat — szólalt meg végül ugyanazzal a hűvös nyugalommal. — Tehát te kész vagy átvenni a nyaralót, csak hogy könnyebb legyen nekem. Igazán megható gondoskodás. Van azonban egy apró részlet, amelyet, Péter, úgy látszik, elfelejtettél megemlíteni az új választottadnak.
Eszter homloka finoman összerándult. Meghallott valamit Lilla hangjában, amire a saját forgatókönyvében nem számított: magabiztosságot.
— Miféle részletről beszél? — kérdezte óvatosabban.
— Arról, hogy ez a nyaraló soha nem volt a közösen szerzett vagyonunk része — felelte Lilla, tekintetét Eszterről Péterre emelve. — Ez a ház a szüleimé volt. Amikor idősebbek lettek, és belátták, hogy már nem tudnak megfelelően gondoskodni sem az épületről, sem a telekről, ajándékozási szerződéssel az én nevemre íratták. Vagyis bármennyire is szeretnétek átvállalni az én „terheimet”, jogilag ez az ingatlan nem osztható. Az enyém.
Eszter arca egy rövid pillanatra megmerevedett. Aztán lassan Péter felé fordult. A férfi szemmel láthatóan elsápadt, de azonnal támadásba lendült, mintha csak így védhetné meg megsértett büszkeségét.
— Lilla, ezek csak papírok! — fakadt ki, hangjában régi sérelmek keserűsége rezdült. — Igen, hivatalosan a szüleid rád íratták a házat. De ki dolgozott itt az elmúlt tizenöt évben? Ki intézte a tető javítását? Ki cseréltette ki a vezetékeket? Én tettem bele a pénzemet, a nehezen megkeresett forintjaimat, az időmet, az energiámat! Minden hétvégémet itt töltöttem, amikor mások pihentek. Az én munkám semmit sem ér? Most egy szerződés mögé bújsz, és egyszerűen kitörlöd mindazt, amit ezért a családért tettem?
Péter tényleg hitte, amit mondott. Már nem emlékezett rá, hogy a tetőfelújítást Lilla megtakarításaiból fizették, az ő szerepe pedig leginkább abból állt, hogy utasításokat osztogatott a felbérelt mestereknek. Őszintén úgy tekintett magára, mint aki megteremtette ezt a vidéki kényelmet, és elviselhetetlen igazságtalanságnak érezte, hogy a törvény ezúttal nem az ő oldalán áll.
Eszter azonban gyorsan kapcsolt. Gyakorlatias gondolkodása egyetlen pillanat alatt új irányt keresett. Ha a nyaraló elérhetetlen, akkor más ponton kell nyomást gyakorolni.
— Rendben, Lilla — mondta, és a hangjából eltűnt a korábbi cukros együttérzés egy része. — Mi tiszteletben tartjuk a jogot. Ha ez a ház ajándékozással került az ön kizárólagos tulajdonába, akkor nem fogunk igényt tartani rá. Péter nem olyan férfi, aki apróságok miatt bíróságra rohangálna. Ebben az esetben viszont kénytelenek leszünk újra megvizsgálni a lakás kérdését. A városi lakást a házasság alatt vásárolták, az ugyanis a házasság alatt szerzett közös vagyonnak minősül.