— Tökéletesen átérezzük, milyen nehéz lehet egy egyedülálló nőnek egy ekkora, kétszintes házat fenntartani. Mi egy igazán méltányos megoldást ajánlunk: te maradsz a városi lakásban, Péter pedig megkapja ezt a nyaralót.
Péter egyik napról a másikra távozott, éppen az újévi ünnepek előtt, amikor közös lányuk, Nóra alig múlt tizennyolc éves. Nem rendezett jelenetet, nem emelte fel a hangját, még csak az ajtót sem csapta be maga mögött. Épp ellenkezőleg: úgy beszélt, mint valaki, aki hosszú éveken át hősiesen cipelt egy elviselhetetlen terhet, és most végre megkapta a felmentést, amely szerinte már régen kijárt neki.
— Lilla, mindketten tudjuk, hogy a házasságunk már rég kiüresedett — mondta akkor a nappali közepén állva, arcán mély, szinte már mártíri méltósággal. — Én csak Nóra miatt maradtam. Egy gyereknek szüksége van apára, meg arra az érzésre, hogy teljes családban nő fel. Feláldoztam a legjobb éveimet, hogy őt rendesen elindítsuk az életben. De most már teljesítettem a kötelességemet. Nóra nagykorú. Nekem is jogom van a boldogsághoz, a szabadsághoz. Remélem, megérted, és nem csinálunk ebből cirkuszt. Nincs mit felosztanunk, csak a múltat, azt pedig jobb ott hagyni, ahová való.
Lilla akkor nem vitatkozott vele. Csak nézte azt a férfit, akivel több mint húsz évet élt le, és megpróbált legalább egy morzsányi őszinteséget találni a szavaiban. Péter valóban hitt a saját áldozatszerepében. A fejében ő volt a nemes lelkű lovag, aki a lánya boldogságáért eltűrte az unalmas hétköznapokat és a kihűlt érzelmeket.
Azt viszont kényelmesen kitörölte az emlékezetéből, hogy mindezekben az években Lilla tartotta össze az otthont, ő állt mellette, amikor Péternek nem volt munkája, és ő hunyt szemet a kisebb-nagyobb kalandjai fölött is. Sokkal kellemesebb volt számára nagylelkű szenvedőként tekinteni önmagára. A válókeresetet azonban végül nem adta be. Hol elfoglaltságra hivatkozott, hol az ünnepekre, hol arra, hogy nincs kedve hivatalos ügyekkel elrontani a hangulatát.
Eltelt fél év.
A nyár mozgalmasan telt, Lilla mégis legszívesebben a folyóparti, kétszintes nyaralóban húzta meg magát. Ez a hely mindig különleges jelentőséggel bírt számára: itt tudott lecsendesedni, itt rendeződtek el benne a gondolatok.
Péter minden előzetes jelzés nélkül jelent meg a ház ajtajában. Ráadásul nem egyedül érkezett. Mellette egy fiatal nő állt, akinek fürkésző, mindent mérlegelő tekintete azonnal végigsiklott a környezeten. Eszter. Lilla csak nagy vonalakban tudott róla: Péter új választottja, tizenöt évvel fiatalabb nála, törekvő, és a hírek szerint kifejezetten gyakorlatias természetű.
Eszter úgy viselkedett, mintha nem más házába lépett volna be, hanem a saját cégének egyik rosszul működő részlegébe, amelyet sürgősen át kell szervezni. Az arcán puha, együttérző mosoly ült — az a fajta mosoly, amely mögött acélos akarat rejtőzik.
— Jó napot, Lilla — szólalt meg Eszter, és könnyed mozdulattal beljebb lépett. Hangja simogatóan lágy volt, mégis határozottan kihallatszott belőle a leereszkedő gondoskodás. — Péter nagyon sokat mesélt magáról. Már régóta mondom neki, hogy maguknak végre normálisan le kell ülniük beszélni, és tisztázni mindent. Nem lehet örökké ilyen bizonytalan helyzetben élni. Ez az idegeknek sem tesz jót. Azért jöttünk, hogy segítsünk végleg lezárni ezt a fejezetet, és lehetőséget adjunk magának egy új életre, fölösleges terhek nélkül.
Lilla a volt férjére emelte a tekintetét. Péter fiatalosabbnak, összeszedettebbnek tűnt, de a testtartásában ott bujkált valami enyhe bizonytalanság, amelyet látványos, mesterkélt lazasággal próbált eltakarni.
— Igen, Lilla, Eszternek igaza van — kapcsolódott be Péter, igyekezve a hangját minél barátságosabbra formálni. — Úgy döntöttünk, összeházasodunk. Ehhez viszont hivatalosan is el kell rendeznünk a válásunkat. Tudom, hogy ez neked fájdalmas lehet, de felnőtt emberek vagyunk. Beszéljük meg a vagyoni kérdéseket békésen, bíróság és botrány nélkül. Én tisztességesen szeretnék eljárni.
Lilla magában gúnyosan elmosolyodott. Péter tisztességének mindig pontosan kiszámított ára volt.
— És miben nyilvánul meg ez a nagyvonalúság? — kérdezte nyugodt, egyenletes hangon.
Eszter finoman, de határozottan átvette a szót. Nyilvánvaló volt, hogy ő rendezi ezt a jelenetet, és egyáltalán nem áll szándékában kiengedni a kezéből az irányítást.