— Korábban Péter használta ezt a szobát — jegyezte meg Gábor bácsi. — Most áthelyezik. A holmiját már összeszedték, ott van abban a dobozban.
Anna a sarokban álló kartonra pillantott. Néhány irat, egy fénykép és egy bögre hevert benne.
— Majd odaadom neki — felelte halkan.
Ezután rátértek a munkára: feladatokra, határidőkre, tervekre. Gábor bácsiról hamar kiderült, hogy szigorú, de igazságos vezető. Nem engedte a felületességet, viszont pontosan észrevette az igyekezetet. Anna érezte, hogy helyt fog állni. Mindig helyt állt, akkor is, amikor senki sem hitt benne.
Délelőtt tízkor hirtelen kivágódott az iroda ajtaja.
Péter állt a küszöbön.
Az arcán egyszerre látszott düh, zavar és riadalom. A kezében egy papírlapot gyűrögetett; alighanem az áthelyezéséről szóló értesítést.
— Ez meg mi? — préselte ki magából, miközben Anna névtáblájára meredt.
— Jó reggelt, Péter — mondta Anna nyugodtan. — Ha beszélni szeretnél, ülj le.
— Te… te lettél az osztályvezető?
— Igen.
— De mégis hogyan?
Anna felállt, odament a sarokhoz, felemelte a dobozt, és a volt férje felé nyújtotta.
— Ezek a te dolgaid — közölte csendesen. — Most már neked kell félreállnod. Előlem.
Péter arca elsápadt. Eszébe jutott. Természetesen eszébe jutott az a mondat, amelyet akkor vágott hozzá, amikor kilökte az autóból a ház előtt.
— Anna, én…
— Anna vezető asszony — javította ki a nő hidegen.
— Ne haragudj, nem akartam…
— Mit nem akartál? Kilökni a saját kocsimból? Vagy három éven át hagyni, hogy az anyád megalázzon? Esetleg azt nem akartad, hogy kihasználd a türelmemet és a jóhiszeműségemet?
— Ostoba voltam — bökte ki Péter. — Már értem. De ez… ez most bosszú, ugye? Szándékosan akarsz megalázni.
Anna röviden felnevetett. Nem vidáman, inkább keserűen.
— Az előléptetést azért kaptam, mert megdolgoztam érte. Mert rendesen végeztem a munkámat, miközben te ugyanazt a jelentést háromszor is újraírtad. Az, hogy Gábor bácsi történetesen részvényes ennél a cégnél, csak egy körülmény. Igen, segített. Úgy, ahogy a család segíteni szokott. Te mindig azt akartad, hogy értékeljem a rokoni kapcsolatokat, nem igaz?
Péter némán szorította magához a dobozt.
— Maradhatsz dolgozni — folytatta Anna. — Nem foglak akadályozni. Vagy felmondasz. A döntés a tiéd.
— A te beosztottadként? Soha.
— Akkor sok sikert az álláskereséshez — bólintott Anna. — Viszontlátásra, Péter.
A férfi még mondott volna valamit, de a folyosón álló Gábor bácsi jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. Péter összeszorította a száját, sarkon fordult, és távozott.
Anna lassan visszaült a székébe, majd lehunyta a szemét. A keze remegett, a szíve vadul vert. Mégis valami új, tiszta érzés nyílt ki benne. A szabadságé. Azé a szabadságé, amelyre olyan régóta várt, és amelyért túl sok könnyel fizetett.
Egy hónappal később Péter beadta a felmondását. Anna az utolsó napján látta őt: a férfi egy dobozzal a karjában jött ki az épületből, sápadtan, beesett arccal. Mária a bejáratnál várta, és Anna még távolról is hallotta felháborodott hangját:
— Hogy veszíthettél el egy ilyen feleséget? Én mondtam, hogy nem valami egyszerű kis falusi lány, hanem jó parti! Fogalmad sem volt, ki élt melletted!
Anna elfordult. Nem sajnálta. Egyáltalán nem.
A munka pedig haladt. Az osztály az irányítása alatt egyre jobb eredményeket hozott, a partnerek elégedettek voltak, a kollégák pedig tisztelettel fordultak hozzá. Gábor bácsi időnként benézett hozzá, megkérdezte, hogyan mennek a dolgok, és nem fukarkodott az elismeréssel.
— Pont olyan vagy, mint László — mondogatta. — Szereted, amit csinálsz, és mersz bízni az emberekben. Ez nagy erény.
Hétvégenként Anna továbbra is hazautazott a faluba. Segített az apjának a méhesnél, teát ivott a teraszon, és hosszú sétákat tett a mezők között. Ilyenkor úgy érezte, végre nem hiányzik belőle semmi. Egész volt. Valódi.
Egy ilyen hétvégén László megkérdezte tőle:
— No, kislányom, boldog vagy?
Anna elgondolkodott. Valóban boldog?
Egyedül élt egy apró lakásban. Nem volt férje, nem volt saját családja, nem voltak gyerekei. De volt munkája, amelyet szeretett. Voltak kollégái, akik megbecsülték. Volt apja, aki mellette állt. És ott volt a lehetőség, hogy végre ő döntsön a saját életéről.
— Igen, apa — mosolyodott el. — Boldog vagyok.
És ez nem önámítás volt. Hanem igazság.
Valamikor, azon a napon, amikor a ház előtt a hideg pocsolyában ült, Anna azt hitte, mindene összeomlott. Pedig valójában akkor kezdődött el újra az élete. Péter nélkül. Mária nélkül. Anélkül, hogy csendesnek, kényelmesnek és hálásnak kellett volna lennie azért is, ami fájt.
Most már Anna volt. Erős, önálló, magabiztos nő. Ugyanaz a tiszta szívű, jóságos tekintetű lány, csak éppen megtanulta megvédeni önmagát.
Péter pedig… Péter soha nem talált olyan állást, mint amilyet elveszített. Azt beszélték, egy külvárosi kis cégnél kötött ki, kevés pénzért dolgozott, és nap mint nap hallgatta az anyja szemrehányásait.
De ez már nem Anna története volt.
Az övé arról szólt, hogyan lett egy falusi lányból önmaga. És kiderült, hogy ennél nagyobb boldogság talán nincs is.