— Ezért vettem meg neked azt az autót is. Úgy örültem neki, mint valami kölyök.
— Köszönöm, apa.
— Az lenne az igazi, ha egyszer az unokáimat furikázhatnám vele — sóhajtott ábrándosan László. — Persze nem attól az ostobától, ezt azért szögezzük le.
Anna előbb csak felhorkant, aztán váratlanul nevetni kezdett. Hosszú hónapok óta először nevetett úgy, igazán, felszabadultan.
A falun töltött két hét szinte észrevétlenül suhant el. Anna segített az apjának a méhes körül, végigjárta a régi ösvényeket, újra találkozott gyerekkori ismerőseivel. Mintha lassan visszatalált volna ahhoz az önmagához, aki valaha itt nőtt fel: mezők és erdők között, egyenes beszédű, tiszta tekintetű emberek társaságában.
Az utolsó napon László magához hívta.
— Beszélnünk kell valamiről — mondta komoly arccal.
Anna azonnal megérezte, hogy nem hétköznapi dologról lesz szó.
— Tudod, hogy van egy bátyám, ugye? — kérdezte hirtelen az apja.
— Gábor bácsi? — lepődött meg Anna. — Persze, említetted már. Úgy rémlik, a városban él. De mi sosem tartottuk vele a kapcsolatot.
— Eddig nem tartottuk — javította ki László. — Lehet, hogy mostantól másképp lesz. Gábor… hát, hogy is mondjam. Okos ember. Ügyes az üzleti dolgokban. Felépített egy céget, részesedései vannak, pénzt forgat. Én meg itt vagyok a méheimmel.
— És ez most miért fontos?
— Azért, mert néhány napja felhívott. Kérdezte, mi van a lányommal, hol dolgozik, hogy boldogul. Elmeséltem neki. Erre képzeld, azt mondja: „Laci, hát az az én cégem! Részvényes vagyok benne!” Na, ilyen véletlenek is vannak.
Anna hallgatott, próbálta helyére tenni a hallottakat.
— Szeretne találkozni veled — folytatta az apja. — Megismerné az unokahúgát. Talán segíteni is tud valamiben. Gábor ilyen, fontos neki a család. Csak ő meg én más utat választottunk, aztán valahogy elmaradtunk egymás mellől.
— Apa, én nem akarok protekcióval előrébb jutni — kezdte Anna, de László egy mozdulattal félbeszakította.
— Miféle protekció? Tudom, hogy rendesen dolgozol. Csak találkozol a nagybátyáddal. Aztán majd meglátjuk, mi lesz belőle.
Anna gondterhelten utazott vissza a városba. A kabátzsebében ott lapult Gábor névjegykártyája, amelyet az apja adott neki búcsúzóul.
Abba a lakásba, ahol Péterrel együtt éltek, már nem ment vissza. Kivett egy apró garzont, és nekilátott, hogy darabról darabra új életet építsen magának.
Gábor bácsi ötven év körüli, rokonszenves férfinak bizonyult. Élénk szeme volt, határozott kézfogása, és valami olyan természetes közvetlensége, amitől Anna már az első percekben kevésbé érezte magát feszélyezve. Egy kávézóban találkoztak, három órán át beszélgettek, és mire elváltak, Anna úgy érezte, nem idegennel, hanem valódi rokonnal ült egy asztalnál.
— A te apád aranyember — mondta Gábor búcsúzáskor. — Én pénzt csináltam, ő meg megtalálta a boldogságot. Lehet, hogy kettőnk közül ő az okosabb. Te egyébként nagyon hasonlítasz rá. Ugyanaz az őszinteség van benned, ugyanaz a nyíltság. Ritka dolog ez manapság.
— Péter családjában inkább naivnak tartottak — vallotta be Anna halkan.
— Akkor bolondok — vágta rá Gábor. — A jó értelemben vett egyszerűség nem butaság. Hanem egyenesség. Tisztaság. Nagy érték. Az üzleti életben is szükség van ilyen emberekre, még ha sokan nem is értik.
Egy héttel a beszélgetés után Anna főnöke behívatta az irodájába.
— Változások lesznek nálunk — kezdte. — Gábor, az egyik meghatározó részvényesünk azt javasolta, vizsgáljunk felül néhány pozíciót. Többek között úgy látja, ön már készen áll egy magasabb beosztásra.
Annának hirtelen jéghideggé vált a keze.
— Én nem szeretnék ismeretség miatt előléptetést kapni — mondta ki gyorsan.
Az igazgató elmosolyodott.
— Nem is amiatt kapja. Az elmúlt fél évben figyeltük a munkáját. Az osztályon ön teljesít a legjobban, a mutatói kiemelkedőek, az ügyfelek kifejezetten elégedettek magával. Gábor ajánlása legfeljebb felgyorsított egy döntést, amely előbb-utóbb amúgy is megszületett volna. Gratulálok, Anna. Ön lesz a beszerzési osztály vezetője.
Anna fejében összekuszálódtak az érzések. Öröm, félelem, büszkeség, hitetlenkedés — egyszerre zúdult rá minden.
— A harmadik emeleten kap irodát — folytatta az igazgató. — Éppen felszabadul. Péter átkerül a többi menedzser közé.
Péter. Anna egy pillanatra megdermedt. Szinte megfeledkezett róla.
— Ő… tud már erről?
— Holnap megtudja. A hivatalos bejelentés hétfőn megy ki.
A hétfő ragyogó napsütéssel érkezett. Anna a szokásosnál korábban ment be a munkahelyére, felment a harmadik emeletre, és megállt az új irodája ajtaja előtt. A névtáblát már kicserélték: „Anna. Beszerzési osztályvezető.”
A név láttán különös érzés futott át rajta. Hamarosan már nem Péter feleségeként tartják számon. A válás szinte végleges volt.
— Anna!
Megfordult, és meglátta Gábort.
— Jó reggelt, Gábor — köszönt udvariasan.
— Nahát, milyen hivatalos lett valaki — nevetett fel a férfi. — Gyere, megmutatom az irodádat, és elmondom, mi merre van.
Beléptek. Anna önkéntelenül is elakadt lélegzettel nézett körbe. Tágas, világos helyiség tárult elé nagy ablakokkal, kényelmes bútorokkal, számítógéppel és irattartó polcokkal. Az ő irodája volt. Nem ajándék. Nem könyöradomány. Megdolgozott érte.