hogy a férje is mellette dolgozhat majd.
Milyen ostoba volt. Istenem, mennyire naiv.
Az autót az apja a házassági évfordulójukra adta neki. Személyesen érkezett vele: egy gyönyörű külföldi kocsit vezetett be az udvarra, a motorháztetőn hatalmas piros masnival.
— Kislányom — mondta László, miközben szorosan magához ölelte Annát. — Büszke vagyok rád. Keményen dolgozol, igyekszel, megérdemled, hogy legyen saját autód.
Anna akkor a boldogságtól sírt. Péter viszont… Péter arcán egyáltalán nem látszott öröm. Inkább összeráncolta a homlokát.
— Szóval az apósom tehetős ember — jegyezte meg aznap este fanyarul. — Közben meg falun él, méheket tart. Furcsa ez az egész.
— Apa szereti a méhészetet — felelte Anna csendesen. — Ez az ő munkája. És a szenvedélye.
— Szenvedélyből nem lehet messzire jutni — szólt közbe Mária élesen. — Bár úgy látszik, mézből vett autóval mégis lehet közlekedni.
Olyan mérgező gúnnyal mondta, hogy Anna inkább nem is próbált vitába szállni vele.
Aztán lassan megjelentek a kérések. Pontosabban: a követelések.
— Annácska, vigyél el a rendelőintézetbe.
— Annácska, ugorj már el bevásárolni.
— Annácska, Péterrel be kell mennünk a szépségszalonba, ugye nem gond?
Anna reggeltől estig dolgozott, esténként kimerülten ért haza, de az autója szinte soha nem állt rendelkezésére. Mária hol boltokba járt vele, hol fodrászhoz, hol a barátnőihez. Péter pedig fuvarozta az anyját a nővéréhez vidékre, színházba, piacra, ahová csak kellett.
— Nekünk nincs saját kocsink — mentegetőzött mindig. — Anya meg már nem fiatal.
Anna pedig hozzászokott, hogy nyeljen. Hogy alkalmazkodjon. Hogy ne szóljon.
Egészen addig a napig. Addig a pocsolyáig.
A céges rendezvény már javában tartott, mire Anna végre megérkezett. Útközben foglalt magának egy szobát a szállodában, ott átöltözött, rendbe szedte magát, aztán emelt fővel lépett be a terembe.
— Anna! — intett felé a marketingigazgató. — Már azt hittük, nem is jössz!
— Amit megígérek, azt betartom — mosolygott Anna, és átvett egy pohár pezsgőt.
A telefonján tizenhét nem fogadott hívás villogott Pétertől, kilenc pedig Máriától. Anna némára állította a készüléket, és visszatette a táskájába.
Az este váratlanul kellemesen telt. A kollégák nevettek, történeteket meséltek, híreket osztottak meg egymással, jövőbeli tervekről beszélgettek. Anna először hosszú idő után érezte azt, hogy levegőhöz jut. Hogy él.
— Otthon minden rendben? — kérdezte Júlia, a szomszédos osztályról.
Anna egy pillanatra elmosolyodott.
— Hamarosan rendben lesz — válaszolta sejtelmesen.
Késő éjjel tért vissza a szállodai szobájába. Amikor bekapcsolta a telefonját, újabb harminc üzenet fogadta. Péter magyarázatot követelt. Mária a hálátlanságán háborgott. Mindketten fenyegetőztek valamivel, bár Anna már azt sem vette komolyan, mivel.
Megnyitott egy új üzenetet, és gyorsan bepötyögött két rövid sort:
„Apa, elmehetek hozzád egy időre? Két hétre talán.”
A válasz alig egy perc múlva megérkezett:
„Persze, kislányom. Ez a te otthonod is. Mindig várlak.”
Másnap reggel Anna már egy ügyvéddel ült szemben.
A falu csenddel, tiszta levegővel és mézillattal fogadta. László nem kérdezett semmit, csak átölelte a lányát. Erősen, hosszan, szavak nélkül. Ez az ölelés elég volt ahhoz, hogy Anna könnyei végre utat törjenek maguknak.
— Mesélj — mondta az apja egyszerűen, miközben nagy bögrékbe teát töltött.
És Anna beszélni kezdett. Mindent elmondott. Péterről és a közönyéről. Máriáról, a folytonos megalázásokról. Az autóról. A pocsolyáról. Arról, mennyire belefáradt abba, hogy mindig ő legyen a kényelmes megoldás mások számára.
— Beadom a válókeresetet — fejezte be végül. — Ne haragudj, apa.
László értetlenül nézett rá.
— Miért kellene haragudnom? Azért, mert volt erőd kilépni abból, ami tönkretett? Jól tetted, kislányom. Büszke vagyok rád.
A teraszon ültek, az apja mézével ízesített teát kortyolgattak, Anna pedig érezte, hogy valami odabent lassan gyógyulni kezd. Nem egyszerre. Nem fájdalom nélkül. De biztosan.
— Apa… te… — kezdte halkan, aztán elakadt.
— Mi az?
— Soha nem bántad meg, hogy itt maradtál falun? Hogy méhekkel foglalkozol, és nem valami… előkelőbb dologgal?
László felnevetett. Nevetésében olyan tiszta derű volt, hogy Anna akaratlanul is elmosolyodott.
— Kislányom, a tekintélyt az emberek találták ki, hogy legyen mivel hencegniük egymás előtt. A boldogság viszont az, amikor reggel felébredsz, és örülsz annak, ami vár rád. Én felkelek, kimegyek a kaptárakhoz, beszélek a méhekhez, begyűjtöm a mézet. És közben jól vagyok. Péter meg az anyja… ők talán soha életükben nem voltak igazán boldogok. Mindig akarnak valamit. Mindig irigykednek valakire.
— Mária azt mondta, a méhészet csak úri hóbort. Hogy ebből nem lehet valódi pénzt keresni.
— Valódi pénzt — ismételte elgondolkodva az apja. — Vajon ő tudja egyáltalán, mi az?
Anna figyelmesen nézett rá.
— Apa?
— Semmi, semmi — legyintett László. — Csak mindig azt gondoltam, hogy az igazi pénz az, amit az ember azzal keres meg, amit szeret. És arra költi, akiket szeret.