A pocsolya vize csípősen hideg volt, sáros és váratlanul mély. Anna érezte, ahogy a jeges nedvesség átszivárog a szoknyáján, átáztatja a harisnyáját, majd eléri a bőrét. Ott ült a bejárat mellett, egyenesen a koszos vízben, fölötte pedig Péter állt, kezében az ő autójának kulcsaival.
— Engedd át anyámnak! — förmedt rá a férje, miközben egyszerűen kilökte őt a saját kocsijából.
Mária már kényelmesen elhelyezkedett az anyósülésen. A frizuráját igazgatta, és úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna. Mintha teljesen természetes volna, hogy valakit kitessékelnek a saját autójából, csak mert az anyósának éppen szüksége van rá.
— Péter, te most mit… — kezdte Anna, de a hangja megremegett, és ezt ő maga is gyűlölte.
— Anyának tapétát kell választania, ez fontos! — vetette oda Péter a válla fölött, miközben beült a volán mögé. — A céges rendezvényed várhat. Vagy hívsz magadnak taxit.
A motor felbőgött, és az autó, amelyet az apjától kapott ajándékba alig két hónappal korábban, eltűnt az utcán. Anna továbbra is a pocsolyában maradt, de abban a pillanatban világosan megértette: ezt tovább nem fogja elviselni.
Három év. Pontosan három évig tűrt. Három esztendőn át próbált jó feleség lenni, engedelmes meny, olyan ember, aki mindenkinek megfelel, akivel senkinek sincs baja.
Lassan feltápászkodott, lerázta a vizet a szoknyájáról, majd rápillantott az órájára. A vállalati összejövetelig kevesebb mint egy óra maradt.
Nagyjából negyven perce volt addig, amíg Péter és az anyja vissza nem érnek az üzletből.
Ez a negyven perc éppen elégnek bizonyult arra, hogy összeszedje a holmiját, rendeljen egy másik taxit, és eltűnjön az életükből.
Négy évvel korábban Anna először az egyetemi könyvtárban látta meg Pétert. Az ablak mellett ült, jegyzetek fölé hajolva, és olyan komolynak, annyira elmélyültnek tűnt. Anna akkor azt gondolta róla, hogy jóképű. Azt is hitte, hogy szelíd, meleg tekintete van.
Milyen elképesztően hiszékeny volt.
— Te vidékről jöttél? — kérdezte Péter az első randevújukon, és a hangjában leplezetlen meglepetés csengett.
— Igen — felelte Anna egyszerűen, ahogy mindig válaszolt erre a kérdésre. — Apám méhész.
— Mézet árul?
— Igen. De az nem csak úgy méz, hanem…
Mesélni szeretett volna a hársmézről, a hajdinamézről, a vadvirágos rétek illatáról, amelyet az apja méhei gyűjtöttek össze. Arról, hogyan járja végig László minden reggel a kaptárakat, miként beszél a méhekhez, és hogyan ismeri fel külön-külön minden család természetét. El akarta mondani, hogy gyerekkora óta segített neki, és közben megtanulta megérteni ezeket a különös, csodálatos rovarokat, s velük együtt a természet ritmusát is.
Péter azonban addigra már más témára terelte a szót.
Később eljött a találkozás Máriával is.
— Szóval falusi lány — nyújtotta el Mária, miközben tetőtől talpig végigmérte Annát. — Hát igen, az én fiam mindig túl jó szívű volt. Mindenkit megsajnál.
Anna akkor az asztal alatt ökölbe szorította a kezét, de nem szólt semmit. Egyébként is sokat hallgatott. Otthon, vidéken bármiről tudott beszélni: az apjával, a szomszédokkal, a mézet vásárló emberekkel, akikből idővel ismerősök, sőt barátok lettek. A városban viszont a nyíltsága és egyenessége valahogy oda nem illőnek hatott. Túl falusiasnak. Túl egyszerűnek.
Az esküvő szerény volt. Az apja eljött, hozott a fiataloknak pénzt, mézet és az áldását. Mária egész este fintorgott, amikor Lászlóra nézett: a tiszta, de egyszerű öltönyére, a munkától kérges kezére, a nyílt, becsületes arcára.
— Méhész — suttogta a barátnőinek. — El tudjátok képzelni? Valahol a világ végén él egy kis házban, méheket tart. Ugyan miféle hozománya lehet egy ilyen menyasszonynak?
Anna hallotta. És megint nem válaszolt.
Mária lakásába költöztek. Az ötlet természetesen az anyósától származott.
— Minek költenétek albérletre? — mondogatta. — Lakjatok nálam, tegyetek félre saját lakásra. Én nem vagyok igényes asszony, nekem igazán nem kell sok.
Nem igényes. Anna akár nevethetett volna is ezen, ha nem lett volna olyan keserű az egész.
Mária mindennapos takarítást követelt, frissen főzött vacsorát, gondosan vasalt ruhákat. Minden ételbe, minden bevásárlásba, minden kimondott mondatba belekötött. Péter pedig… Péter hallgatott. Vagy ami még rosszabb volt, az anyjának adott igazat.
— Anna, hát most ebben igaza van — mondta egy-egy újabb veszekedés után. — Tényleg elsóztad a levest. És az ingemet is ki lehetett volna vasalni rendesebben.
A munkahelyén viszont Anna kivirágzott. Egy nagy cégnél helyezkedett el beszerzési menedzserként, és rövid idő alatt bizonyított. Pontos volt, megbízható, felelősségteljes és becsületes — azok a tulajdonságok, amelyeket a férje családja semmibe vett, ott komoly értéknek számítottak.
Aztán Pétert is felvették ugyanahhoz a vállalathoz. Különös volt, mert az önéletrajza nem tűnt erősnek, az állásinterjún pedig mereven és bizonytalanul viselkedett. Mégis alkalmazták. Anna akkor még örülni tudott ennek.