A védelem nélküli adat olyan, mintha boríték helyett képeslapon küldenénk el valakinek a titkait. A harmadik hibánál pedig azt mutattam meg, hogy a program egyáltalán nem ellenőrzi, ki ül vele szemben, mielőtt kiszolgáltatná az információkat.
Mindegyiket érthetően magyaráztam el. Példákkal. Nem siettem. Nem emeltem fel a hangom. Nem volt bennem káröröm, sem győzelmi mámor. Inkább úgy mutattam végig a hibákat, ahogy az orvos mutat rá a röntgenfelvételen a törésekre: itt is baj van, ott is, meg amott is.
István levette a szemüvegét, és halkan letette az asztalra.
– Márk, látod ezt?
Márk nem felelt. Az ujjait összekulcsolta az ölében, olyan erősen, hogy az ízületei kifehéredtek. A nyaka foltokban kivörösödött, a kapucnis pulóver gallérjától egészen a füléig.
– Katalinnak igaza van – mondta végül István. – Ezek nem apró kötözködések. Ezek biztonsági hibák. Ha ez a kód éles oldalra kerül, abból nagyon komoly bajunk lehetett volna. Nagyon komoly. Jogi értelemben is.
Csend lett. Márk a padlót bámulta.
És akkor kimondtam azt, amit később legalább százszor újrajátszottam magamban. Hogy kellett-e vagy sem, ma sem tudom biztosan.
– Márk – szólaltam meg nyugodtan, nem túl hangosan. Mivel továbbra sem nézett fel, a feje búbjához beszéltem. – Tegnap bemutattál engem az osztálynak. Nyilvánosan. A folyosó közepén, mindenki előtt elmagyaráztad, hogy ide programozók kellenek, nem takarítónők. Aztán később azt terjesztetted a többieknek, hogy protekcióval ültettek ide.
Erre felkapta a fejét. A tekintete egyszerre volt dühös és riadt.
– Ha szeretnéd, én is szervezhetek neked egy nyilvános kódreview-t. Tudod, mi az? Kivetítjük a munkádat az egész részleg elé. Kilenc ember nézi végig sorról sorra. És mindenki látja az üres jelszavakat, a védtelenül hagyott adatokat, meg azt a kódot, amelyet te magad sem ellenőriztél rendesen. Mit szólsz egy ilyen bemutatkozáshoz a csapat előtt?
Megint csend. Egy másodperc. Kettő. Három.
Márk kiengedte az ujjait. Aztán újra összeszorította őket. Egyetlen szót sem mondott.
István megköszörülte a torkát.
– Azt hiszem, erre nem lesz szükség. Márk, javítsd ki a kódot. Ma. Katalin, köszönöm, folytassa a munkát.
Kimentünk. Márk lépett ki elsőként. Gyorsan, hátra sem fordulva. A tornacipője nyikorgott a folyosó kövén. Én lassabban mentem utána. Behúztam magam mögött az ajtót, aztán a falnak támaszkodtam.
Reszketett a kezem. Nem félelemtől. Attól, amit kimondtam. Hangosan. A főnök előtt. Felajánlottam egy huszonéves fiúnak, hogy az egész osztály előtt szedjük ízekre a munkáját – pontosan úgy, ahogy ő előző nap engem tett nevetségessé a folyosón. Szemet szemért. Igazságos volt? Talán. Helyes? Ebben már nem voltam ennyire biztos.
Mert mégiscsak egy fiú volt. Huszonöt éves. Két év tapasztalattal. Ostoba, szemtelen, túl magabiztos – de még mindig csak egy fiú. Megtehettem volna, hogy egyszerűen megmutatom a hibákat, és kisétálok. Nem kellett volna hozzátennem azt a mondatot a nyilvános kódreview-ról. Nem kellett volna tükröt tartanom elé. Lehettem volna száraz, tárgyilagos, kifogástalanul professzionális.
De kimondtam. És pontosan oda talált, ahová szántam.
Eszter a kávéautomata mellett állt. Látta, ahogy kijöttünk. Hosszan nézett rám, figyelmesen, mintha azt próbálná eldönteni, mit gondoljon. Kihúztam magam, ellöktem magam a faltól, és visszamentem az asztalomhoz.
Három órára a javított kód már ott volt a monitoromon. Mind a hét hiba lezárva. Rendesen, tisztán, hozzáértően. Márk tudott jól dolgozni. Ha akart. Vagy ha megértette, hogy ezúttal valóban meg fogják nézni, mit adott ki a kezéből.
Este egyedül ültem az üres irodában. Mindenki hazament. A monitor kékes fénye világított előttem. Mellette egy pohár kihűlt tea állt. A jegyzetfüzetem nyitva feküdt a mai dátumnál. Hét pont szerepelt benne, és mind a hét át volt húzva. Javítva.
Megittam a hideg teát, és azon gondolkodtam: tényleg így kellett? Fenyegetéssel? A nyilvános szétszedés lehetőségével? Huszonhárom éven át építettem a nevemet. Soronként. Álmatlan éjszakánként. Tizennégy tanítvány. Egy rendszer, amelyet milliók használtak. És akkor jött egy srác fejhallgatóval a nyakában, és eldöntötte, hogy én takarítónő vagyok. Mert idősebb vagyok. Mert kardigánt hordok. Mert ősz a hajam.
Nem bántam meg. De könnyebb sem lett tőle a lelkem.
Két hét telt el.
Márk azóta köszön. Nem néz a szemembe, csak biccent, és a „jó reggelt” inkább kiszűri a fogai között, mint mondja, de köszön. A kódot időben adja le. A hibák száma előbb háromra csökkent, aztán kettőre, végül egyre. Tanul. Némán, kérdések nélkül – de tanul. A kódján látom.
A dohányzóban viszont mást mond. Ezt Eszter mesélte, mert én oda nem járok. Azt mondja, én „a fiatalokon élem ki magam”. Hogy „idehoztak egy nőt, aki mindenkinek megkeseríti az életét”. Hogy „régen minden normális volt, most meg már minden vesszőt ellenőriznek”. Az osztály fele bólogat rá. Ők ahhoz szoktak, hogy leadnak valamit, amit aztán senki sem néz meg igazán. A másik fele hallgat, és dolgozik. Az ő kódjuk tisztább lett. Ezt is látom.
Én pedig minden reggel kilencre beérek. Leülök az asztalomhoz. Kinyitom a jegyzetfüzetemet. Az ősz tincsek ott vannak a halántékomnál. A szürke kardigán is ugyanaz – az első napon is ezt viseltem, és azóta is sokszor. Mögöttem huszonhárom év munka áll. Tizennégy tanítvány. Három és fél millió felhasználó, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy az adataik azért voltak biztonságban, mert egy „nénike a füzetével” minden egyes sort ellenőrzött.
És van egy kérdés, amely azóta sem hagy nyugodni.
Túl messzire mentem akkor István irodájában? Azzal a nyilvános kódreview-val – jogos volt, vagy túl kemény? Hiszen mégiscsak egy fiú. Buta, de fiú.
Vagy jól tettem, hogy azonnal meghúztam a határt: itt nem az életkort nézik, hanem az eredményt?
Ti mit gondoltok?