A háta azonban olyan merev volt, mintha kőből faragták volna.
Hátradőltem a székemben, és csak akkor vettem észre, mennyire sajognak az ujjaim. Egész nap úgy markoltam a jegyzetfüzetem tollát, mintha az tartana életben. A nyakam elgémberedett a feszültségtől, a vállaim ólomsúlyú, merev deszkáknak tűntek.
Eszter odalépett mellém, és letett az asztalomra egy pohár teát.
– Tegnap rákerestem önre – mondta halkan. – Az előző munkahelyén banki rendszert épített. Millióknak.
– Három és fél millió felhasználónak – javítottam ki automatikusan. – De a teát köszönöm.
Halványan elmosolyodott, aztán visszament a helyére.
A tea forró volt, édes, és jólesően égette a tenyeremet, ahogy a pohár köré fontam az ujjaimat. Ez volt az első meleg, emberi érzés aznap. Lazítani azonban még korai lett volna.
A jegyzetfüzet utolsó lapjára apró betűkkel ezt írtam: „Képes rá. Csak nem akarja. Holnap kiderül.”
Másnap reggel kilenc negyvenhétkor érkezett meg a kód. Tizenhárom perccel a határidő előtt. Megnyitottam a fájlokat, és nekiláttam az ellenőrzésnek.
A hét hibából négyet valóban javított. Három érintetlen maradt. Ráadásul éppen a legsúlyosabbak: azok, amelyek a biztonságot érintették.
Márk tíz óra öt perckor bukkant fel. A tornacipője megcsikordult a küszöbnél.
– Elküldtem – vetette oda, még mielőtt beljebb lépett volna.
– Látom. Három hiba benne maradt. Pont azok, amelyeket tegnap pirossal jelöltem.
– Azokkal nincs gond. Átnéztem.
– De van gond. Ülj le, megmutatom.
Leült. Kitettem a kódját a nagy monitorra, és soronként végigmentem rajta. Megmutattam, hol omlik össze a logika, hol enged át olyasmit a program, amit nem szabadna. Minden pontot egyszerűen magyaráztam el. Nem aláztam meg, nem gúnyolódtam. Úgy beszéltem, ahogy egy bonyolult feladatot magyaráz az ember valakinek, aki képes felfogni – ha akarja.
Márk nem akarta.
– Ez szőrszálhasogatás – mondta. – Az előző helyemen ilyen szintű kód simán átment.
– Akkor ott mások voltak az elvárások. Itt ezek az enyémek.
– Lehet, hogy az ön elvárásai a kétezres évekből maradtak itt. Ma már nem így dolgoznak az emberek.
Ránéztem. Nyugodtan. Egyetlen szó nélkül. Három másodpercig. Ötig. Nem kapta el a tekintetét, de pislogott egyet; gyorsan, idegesen.
– Márk, a biztonsági alapelvek 2003-ban és 2026-ban is ugyanazok. A jelszó nem lehet üres. A felhasználói adatok nem közlekedhetnek védelem nélkül. Ez nem divat kérdése. Ez alap. Mint egy ház fundamentuma: ha nincs, minden más összedől.
Felállt. A széke élesen hátracsúszott, a lába végigkaristolta a padlót.
– Írok Istvánnak. Ön azért köt belém, mert tegnap nem úgy fogadtam, ahogy szerette volna. Ez személyes ügy.
Azzal kiment. Az ajtót most sem vágta be, de a léptei a folyosón gyorsak voltak és dühösek.
Egyedül maradtam. A klíma halkan zúgott a plafon alatt. A monitoron ott világított Márk kódja, benne a három piros jelöléssel. A kezem az asztalon pihent, tenyérrel lefelé. Kívül nyugodt voltam. Belül azonban feszített valami, mint egy rugó, amelyet lassan, menetenként húznak fel. Huszonhárom éve húztam ezt a rugót. Huszonhárom éve hallgattam, hogy „nagymama, maga rossz helyen jár”, „hölgyem, ez komoly munka”, „biztos, hogy ezt ön írta?”
Tizennégy programozót tanítottam be az évek során. Közülük nyolcan ma már maguk is vezetők. Ketten ebben a cégben dolgoznak; ők ajánlottak engem István figyelmébe. Három és fél millió ember online banki rendszerén dolgoztam. Négy év alatt egyetlen komoly leállás sem történt.
És most egy kétéves tapasztalattal rendelkező fiú azt állítja rólam, hogy kötözködöm. Mert nő vagyok. Mert negyvennyolc éves vagyok. Mert ősz szálak vannak a halántékomnál, és divatos kapucnis pulóver helyett kardigánt hordok.
István levele egy óra múlva érkezett: „Katalin, kérem, jöjjön be. Márkot is hívja.”
A fejlesztési igazgató irodája tágas volt. Nagy íróasztal, vele szemben két szék, a falon prezentációs képernyő. István levette a szemüvegét, letette maga elé, és megdörzsölte az orrnyergét.
– Márk azt írta, hogy ön elfogultan értékeli a munkáját. Személyes konfliktust említ. Azt állítja, valamilyen tegnap reggeli félreértés miatt áll bosszút. Márk, fenntartod ezt?
Márk egyenes háttal ült. A hangja sima volt, mintha előre begyakorolta volna.
– Igen. Tegnap bejött az osztályra, én pedig nem ismertem fel. Azt hittem, a gondnokságtól jött. Egyszerű tévedés volt, bárkivel megesik. Most viszont emiatt szétszedi a kódomat. Hétszáz helyett négyszáz sorban hét kifogás? Ez nem normális. A kód működik, én magam teszteltem.
István a szemüvege fölött rám nézett.
– Katalin?
– Használhatom a gépét?
Bólintott. Odaültem a laptopjához, megnyitottam Márk fájlját, majd kivetítettem a falra az első hibát.
– Ez itt a jelszó-ellenőrzés – kezdtem higgadtan, és rámutattam a pontos sorokra. – Nézze, István. Üresen hagyom a mezőt. Egyetlen karaktert sem írok be. Megnyomom a „Belépés” gombot. A rendszer pedig beenged. Bármelyik felhasználó személyes fiókjába. Jelszó nélkül. Név, cím, vásárlási előzmények, telefonszám – minden szabadon látható.
István visszatette a szemüvegét. Előbb a képernyőt nézte, aztán Márkra pillantott.
– Ez nem kötözködés – folytattam. – Ez olyan rés, amelyen keresztül idegenek adataihoz lehet hozzáférni. Márk szerint apróság.
Ezután megmutattam a második hibát.