— Legfeljebb visszautalom neki a négymillió forintos foglalót! — tört ki Lászlóból a rémület.
— László úr, ön egyáltalán végigolvasta azt az előszerződést? — Gábor hangja hirtelen fagyossá vált. — A kötbérről szóló pontot is? Ha az adásvétel az eladó hibájából hiúsul meg, mert lényeges terhet vagy jogot elhallgatott, akkor a foglalót kétszeresen kell visszafizetnie, a Polgári Törvénykönyv 381. paragrafusa alapján. Vagyis holnap reggelig nyolcmillió forintot kell előteremtenie a vevőnek. Készpénzben, vita nélkül.
— Nyolcmilliót?! — László hangja elcsuklott. — Nekem nincs ennyi pénzem! A foglalót már átutaltam a sorházi lakás kivitelezőjének!
— Akkor jelen állás szerint bukja a sorházra adott pénzt is, mert nem fogja tudni kifizetni a fennmaradó vételárat, és közben tartozik nyolcmillióval egy olyan embernek, akivel nem tanácsos packázni — összegezte szárazon az ingatlanos. — Én ebből kiszállok. Ilyen ügyeket oldjon meg egyedül.
A vonal megszakadt.
László lassan, mintha minden erő kifutott volna belőle, lerogyott egy székre. Az a gondosan felépített légvár, amelyet becsvágyból, pénzéhségből és egy új élet képzetéből rakott össze, néhány perc alatt omlott porrá. Ült ott összezuhanva, üres tekintettel, elveszetten, és a félelem szinte láthatóan szorította össze a torkát.
— Katalin… Katikám… — kezdte hebegve, könyörgő szemmel fordulva a felesége felé. — Kérlek… jelentkezz ki önként. Holnap reggel bemegyünk az okmányirodába. Neked adom a pénz felét, esküszöm! Csak segíts! Ha nem, ez a vevő a tartozás miatt élve elás, hallottad, mit mondott Gábor!
Katalin nyugodt mozdulattal visszacsúsztatta az iratot a mappájába, majd becsukta azt.
— Te mondtad, hogy éljek a saját pénzemből, László — felelte halkan, de rendíthetetlenül. — Én pedig a saját otthonomban fogok élni. Ez az egyetlen lakásom, és nem fogom kockára tenni azért, hogy kimentsek valakit, aki pár perce még egy táskával akart kitenni az utcára.
— De holnap idejönnek! — Lászlót már rázta a pánik. — Ideállítanak, és ki akarják verni belőlem azt a nyolcmilliót! Mondd meg, mit csináljak?!
Ekkor olyasmi történt, amire Katalin egyáltalán nem számított. Az a férfi, aki nemrég még a saját hatalmától megrészegülve osztogatta a parancsokat, hirtelen felpattant, és szinte futva indult az előszoba felé. Felkapta ugyanazt a kockás utazótáskát, amelyet eredetileg neki készített oda, feltépte a szekrényajtókat, és kapkodva, válogatás nélkül kezdte belegyömöszölni a drága öltönyeit, ingeit, cipőit.
— Azt mondod majd nekik, hogy összevesztünk! Hogy elmentem, és nem tudod, hová! — hadarta, miközben remegő ujjaival próbálta összehúzni a táska cipzárját. — Mondd azt, hogy fogalmad sincs, merre keressenek! Meghúzom magam a bátyám hétvégi házában, amíg elcsitul ez az egész!
Katalin némán figyelte, ahogy a férje a megpakolt batyu súlya alatt görnyedve magára rángatja a kabátját. László szemében már nyoma sem volt gőgnek vagy fölénynek. Csak ösztönös, állati rettegés maradt benne a hitelezőktől, és annak a felismerése, hogy végzetes hibát követett el.
Nem búcsúzott el. Csak kirántotta a bejárati ajtót, és sietve megindult lefelé a lépcsőn, még a liftre sem várt.
Katalin odalépett az ajtóhoz, higgadtan kétszer ráfordította a kulcsot, majd eltolta a felső reteszt is. A lakásban különös, mély csend telepedett meg. Visszament a konyhába, töltött magának egy pohár friss vizet, és az ablakhoz állt. Előtte egy nyugodt, kiszámítható élet állt a saját otthonában, ahol többé senki nem merészeli tehernek nevezni. A férfi, aki mindent el akart venni tőle, végül saját magát száműzte a lakásból, és örökre a kapzsisága foglya maradt.