akik a privatizáció időpontjában ugyanúgy jogosultak voltak a lakás használatára, és hozzájárultak ahhoz, hogy az ingatlant magántulajdonba vegyék, miközben a saját tulajdoni hányadukról lemondtak, továbbra is megtartják a határozatlan idejű lakáshasználati jogukat.
Katalin elhallgatott egy pillanatra, és mozdulatlanul, egyenesen a férje szemébe nézett.
— A jogban ezt privatizációs védelemnek nevezik — folytatta nyugodtan. — Ez pedig azt jelenti, László, hogy engem a saját beleegyezésem nélkül ebből a lakásból nem lehet kijelenteni. Sem bírósági úton, sem a te akaratodra, sem akkor, ha eladod az ingatlant. Ez a jogosultság életem végéig megmarad. Ha holnap új tulajdonosa lesz a lakásnak, ő velem együtt fogja megvenni. Én továbbra is itt lakom majd a szobámban, használom a közös helyiségeket, és nincs az a végrehajtó, aki törvényesen kitehetne innen. Szerinted a te komoly vevőd kifizet hatvanmillió forintot egy olyan lakásért, amelyben jogszerűen, beláthatatlan ideig ott él majd egy idegen nő?
A szobára sűrű, nyomasztó csend telepedett. László arca szinte másodpercről másodpercre változott; az előbbi fölényes magabiztosság leolvadt róla. A gőg helyén először értetlenség, aztán riadt bizonytalanság jelent meg.
— Te… te ezt csak kitalálod — nyögte rekedten, és önkéntelenül hátralépett. — Ilyen törvény nincs. A tulajdonosnak mindig igaza van.
— Nézz utána — mondta Katalin halkan. — Ott a telefonod. Hívd fel az ingatlanosodat. Kérdezd meg tőle nyíltan, hogy létrejöhet-e az adásvétel, ha a lakásban van valaki, akinek a privatizációról való lemondás miatt élethosszig tartó használati joga maradt.
László ujjai megremegtek, miközben előhúzta az okostelefont. Kapkodva kikereste Gábor számát, azt az ügynököt, aki az egész ügyletet intézte. Kihangosította a hívást, majd a készüléket az asztalra dobta.
— Igen, László úr, jó estét! — szólalt meg a vonal túlsó végén az ingatlanos élénk, derűs hangja. — Minden a terv szerint halad, holnap délelőtt tízkor találkozunk a bankban. A vevő már előkészítette a készpénzt, az ügyvédek is rábólintottak.
— Gábor… felmerült itt egy apró körülmény — mondta László kiszáradt torokkal. — A feleségem… azt állítja, hogy mivel 2000-ben be volt jelentve ide, és akkor lemondott a privatizációs részéről, van valami határozatlan idejű joga a lakáshoz. De az adásvétel után bírósággal ki tudjuk tenni, igaz?
A telefon másik végén hosszú, fenyegetően néma szünet támadt. Az ügynök hangjából egy pillanat alatt eltűnt minden könnyedség.
— László úr… most viccel velem? — kérdezte Gábor, és a hangja feszültté vált. — A felesége tényleg be volt jelentve az ingatlanba a privatizáció idején, és valóban írásban mondott le a tulajdoni hányadáról?
— Igen — préselte ki magából László. — De hát én vagyok az egyedüli tulajdonos!
— Maga felfogja egyáltalán, mit csinált? — csattant fel az ügynök, már alig uralkodva magán. — Miért hallgatta el ezt az adatot, amikor előkészítettük az ingatlant eladásra? A feleségének mindenben igaza van. Ez kikezdhetetlen privatizációs immunitás. Őt nem lehet kijelenteni. Magyarországon egyetlen bíró sem fog olyan határozatot hozni, amely alapján egy ilyen jogosultsággal rendelkező lakót ki lehetne lakoltatni.
— Akkor most mit tegyek? — László két kézzel a fejébe markolt.
— Mit? Az ügylet megy a kukába, ezt tegye! — vágta rá Gábor keményen. — A vevő nem akárki, a kilencvenes évekből hozta magával a módszereit és a kapcsolatait. Holnap az ügyvédei bekérik az archív lakcím- és tulajdoni iratokat, meglátják a felesége nevét, és minket darabokra szednek. Ilyen teherrel senki nem vesz lakást.
— Várj, Gábor, hiszen felbonthatjuk az előszerződést!