– Hölgyem, maga meg hová igyekszik? Ez itt munkaterület, nem a takarítószertár.
Megtorpantam. A kezemben dosszié, a nyakamban belépőkártya. A harmadik emeleti folyosón álltam: üvegfalak, mögöttük monitorok, forgószékek, fiatal arcok. Előttem egy feltűnő kapucnis pulóveres srác terpeszkedett, a nyakában fejhallgató lógott, és úgy állta el az utat, mintha joga lenne hozzá. Legfeljebb huszonöt lehetett. Divatos frizura, vakítóan fehér edzőcipő, a tekintetében az a magabiztos fölény, amellyel felülről lefelé szokás méricskélni az embert.
– Nénike, lépjen már arrébb. Ide programozók kellenek, nem takarítónők.
Nem halkan mondta. Nem is csak úgy félhangosan. Teljes hangerővel, hogy az egész folyosó hallja. A legközelebbi asztalnál ülő két fiú felkapta a fejét. Az egyik felhorkant. A másik ugyan gyorsan félrenézett, de a mosolyát már nem tudta időben eltüntetni.
Válaszolhattam volna. Huszonhárom év ebben a szakmában megtanította az embert arra, hogyan kell úgy visszaszólni, hogy a másik még egy hét múlva is keresse a megfelelő szavakat. Mégsem tettem. Szótlanul kikerültem, végigmentem a folyosón, és leültem az ablak melletti üres asztalhoz. Letettem a dossziét. Elővettem a noteszemet, egy teljesen hétköznapi, kockás papíros füzetet, és felírtam: „Márk. Logós kapucnis pulóver. Fejhallgató. Első benyomás.”
A szemem sarkából láttam, hogy utánam néz. Aztán a társai felé fordult, és megforgatta az ujját a halántékánál. Mintha azt mondaná: láttátok? Egy jegyzetfüzetes néni betévedt az informatikai részlegre.
Reggel kilenc óra volt. A megbeszélés tízkor kezdődött.
Huszonhárom éve írok programokat. Pontosabban kódot. Azokat a sorokat a képernyőn, amelyekből később weboldalak, telefonos alkalmazások, internetbankok lesznek. Kétezer-háromban kezdtem, amikor ezeknek a fiúknak a fele még meg sem született. Akkoriban huszonöt éves voltam, vagyis éppen annyi, mint most ez a kapucnis pulóveres gyerek.
Az első számítógépemet abból a pénzből vettem, amelyet három hónapon át tettem félre a könyvelői fizetésemből. A férjem akkor csak a halántékánál körözött az ujjával: harminckét évesen miféle tanfolyam? Miféle programozás? Inkább főzzél levest.
Levest is főztem. Éjszakánként pedig azt a nyelvet tanultam, amelyen a gépek beszélnek. Változók, ciklusok, függvények: olyanok, mint a szavak és mondatok, csak éppen a számítógép számára. Aztán felvettek egy apró céghez. Később átmentem egy másikhoz. Majd egy harmadikhoz. Az utolsó munkahelyemen tizenkét évet töltöttem, és közben fejlesztői csoportvezető lettem. A team lead olyasmi, mint az építkezésen a brigádvezető, csak programozók között. Én nézem át, amit megírtak. Az én jóváhagyásom nélkül egyetlen kódsor sem kerülhet éles használatba. Ha hibát találok, újra kell csinálni. Ennyi az egész.
A cég januárban bezárt. Három hónapig munka nélkül ültem otthon. Küldözgettem az önéletrajzomat, csak márciusban tizenhét helyre. Interjúkra jártam. Hétből ötnél nagyjából ugyanazt mondták: „Nagyon meggyőző a tapasztalata, de mi inkább fiatalabb jelöltet keresünk.” Persze nem ilyen nyersen fogalmaztak. Udvariasabban. „Más jelöltprofilban gondolkodunk.” A lényeg azonban ugyanaz maradt: negyvennyolc évesnek lenni ebben a szakmában sokak szemében már majdnem ítélet. Itt az átlagéletkor huszonhét. Némelyik vezetőnél húsz évvel vagyok idősebb.
István hívott fel személyesen. Fejlesztési igazgató, nagyvállalat, nyolcvan munkatárssal. Nyugodt, súlyos hangja volt.
– Szükségem van egy team leadre egy kilencfős programozói csapat élére. Nem egy tanfolyamról frissen kiesett fiúra, hanem valakire, aki tudja, mit jelent működő kódot írni. Önt ajánlották. Két korábbi tanítványa jelenleg nálunk dolgozik.
Ma léptem munkába. Az első napom volt. Szürke kardigánt vettem fel, összefogtam a hajamat, sminket nem tettem. Egy átlagos, negyvennyolc éves nő voltam. Őszülő halántékkal és jegyzetfüzettel a kezemben.
És az új munkahelyemen az első mondat, amit meghallottam, ez volt: „Nénike, lépjen már arrébb.”
Tíz előtt öt perccel elkezdtek beszállingózni az emberek a tárgyalóba. Felismertem a kapucnis pulóveres fiút: Márk volt az. A terem távoli sarkába ült, kényelmesen elnyúlt a székben, és elővette a telefonját. A folyosón nevetgélő két srác mellé telepedett. Eszter, egy vékony, csendes, harminc körüli nő, a fal mellett foglalt helyet, és kinyitotta a laptopját.
István lépett be utoljára. Magas férfi volt, szemüveges, ősz szakállal. Végignézett a társaságon, majd felém biccentett.
– Kollégák, változás történt. Gábor, aki a múlt hónapban távozott, már nem vezeti tovább a csapatot. Az új vezető veszi át a helyét. Aki esetleg nem tudná: a team lead fogadja el a munkátokat. Átnézi a kódot, kiosztja a feladatokat, és eldönti, mi mehet tovább, illetve mit kell újraírni. Bemutatom Katalin Samsonovát. Huszonhárom éve dolgozik fejlesztésben. Az elmúlt tizenkét évben a Systempro egyik csoportját irányította. Olyan internetbanki rendszert épített, amelyet három és fél millió felhasználó használt.
Felálltam. Röviden bólintottam, és végighordoztam a tekintetem a termen.
Márk eltette a telefonját. Lassan. Nagyon lassan. Előbb rám nézett, aztán Istvánra, majd ismét rám. A füle rózsaszínűvé vált. Még nem vörössé, csak rózsaszínné.
– Van kérdés? – kérdezte István, és leült.
Csend lett. Kinyitottam a noteszemet.
– Akkor ismerkedjünk meg. Szeretném hallani, ki mivel foglalkozik, melyik projekten dolgozik, milyen feladat van éppen nála, és hol lehet szüksége segítségre. Menjünk sorban: név, projekt, aktuális feladat.